A II. Orbán kormány sikerei: 

A méter, mint olyan 1983-ban elfogadott meghatározása a következő: az a távolság amit a fény vákuumban megtesz a másodperc 1/299 792 458-ad része alatt. A méter önmagában egy hagyományosan kényelmes mértékegység, mivel reális összefüggésben van a többi mértékegységgel a fizika törvényei szerint. Magyarországon 1874 óta törvényes. A centiméter ennek pontosan századrésze. Többnyire, de nem általánosan.

Forrás: Pithagórász törvénye, illusztráció: Werbőczy Izidór 4-es könyve (javított, 2. kiadás)

Persze ez csak a rideg szabály, ezt nem lehet és nem is szabad komolyan venni, mert életszerűtlen volna.

Sikertelen és frusztrált bloggerekre tör rá időnként a posztírási kényszer, jellemzően az öngyilkosság gondolatának felmerülése előtt, de mindenképpen egy hosszabb alkotásmentes periódus után. Hogyan lehetne mégis az Európa Könyvkiadó könyvírási felkérését kierőszakolni egy poszttal, vagy hogyan csalogatható elő Szily blogpápa nyilvános elismerése, ami maga után vonja az Indás munkaajánlatot, minimálbér plusz zsebbe módon persze, ami a legnagyobb álom innen és túl.

Miről írjak itten mostan?

Shakespeare óta tudjuk, hogy három nagy téma van, ami egy írót – vagy magát írónak képzelő izét – motiválhat, az egyiket, a bojlis horgászatot már megírtam (linkeljen a fene), a másik kettő most nem jut eszembe. De akkor hogyan tovább?

Sokan fellélegeznek most biztos, hogy innen egyenes út az öngyilkossághoz, alig kell kivárni ezt a kis pillanatot. Na várjuk együtt.

 Fika, takony, cicakaka és még sorolhatnánk a megnevezéseket, amivel ezt az igen alulértékelt, de mégis nemes anyagot azonosítjuk. Ezek mind-mind csúnya szavak, átvitt értelemben is dehonesztáló jelentéstartalommal. Mai hyperhygienicus és képmutató társadalmunkban egyelőre nem elfogadott a testváladékok nyilvános elfogyasztása, ezt a kísérletező kedvűek zárt ajtók mögött és akkor is többnyire magukról megfeledkezve művelik. 

Rántsuk hát le a leplet, tegyük félre ódzkodásunkat és közelítsünk a témához hideg fejjel, vizsgáljuk meg tudományos illetve gasztrokulturális szempontból a felvetést.

A rakéta olyan szállítóeszköz, amelynek meghajtása a környezetétől függetlenített sugárhajtáson alapul. Hatalmas tudomány áll a rakétakészítés mögött, fantasztikus fizikai és matematikai modellek segítenek az eligazodásban. Ezen sorok írója egy időben behatóan is foglalkozott a rakétatudományokkal, azon belül is a definiáltan görbített terű N dimenzióban történő optimalizálás bonyolultabb formáival (parabolikus programozás, ahh!). Izgalmas dolog rakétát készíteni és kilőni, és a téma érdekes lehet, mivel országunk a hadiipar felé kacsingat.

Emellett otthon is készíthetünk rakétát, nem is kell túl nagy, hogy meghozza a várt eredményt. Elképzelhető, hogy vezetőink -minden keresztény nyomás ellenére- egy hatalmas rakétát készítve és azt bámulva jutottak el arra a következtetésre, hogy magyarország megújulása a rakétákon át vezet.

Reméljük többször fognak vezetőink ebbe a sodrásba belekerülni. Ha így lesz, végre nyugta lesz ennek a kis országnak.

 Isztambulban benne vannak a tutiban. A mázlista törökök apokrif evangéliumot találtak - egy Barnabás nevű fószer firkálmányát. A tag Pál apostol egyik ellenlábasa volt, amolyan nyálát verő demagóg kisember, aki aztán megszopta, mert Pálnak több volt a támogatója, így mehetett, amerre látott, "várta őt az utca", meg a feledés jótékony, majd' kétezer éves homálya. Csókos volt a Pali testvér na, van ilyen. (A zsidóknál akkoriban érdekes módon félelmetesen úgy mentek a dolgok, mint errefelé.) A bőrdarabkára írt arámi szösszenet szerint nem Jézus volt a Megváltó, csak egy mezítlábas, bazári próféta, amilyen minden bolhás szukban rakáson terem. Haszna is legfeljebb annyi, hogy megjövendölte, egyszer eljön az igazi Isten fia, és akkor beköszönt a Kánaán. A kézirat gyanúsan plasztik. Műmájer. Gagyerák. Egyszóval: sokan kétségbe vonják eredetét, de azért persze hájpolják feszt.

Ha jobban belegondolunk, a törökökben van spiritusz. Apokrif evangéliumot hamisítani – ez igen! Lájkolom az orrukat! Nem cicóznak. Ezek nem.

 Tegnap délután a központi postára bandukoltam, ahol letétem volt – az értesítő szerint – ami egészen felvillanyozott. Amíg odaértem képzeletem csapongott, mint kicsiny kolibri (ó a picsába!...Beszippantott a Fejős Éva-Coelho vákuum és nem ereszt!) egyszóval ábrándoztam feszt, hogy enyém valami titkos jenki nagybácsi utalványa, aki bennem látja a gyámolításra szoruló dotáltját, és havi fix apanázst utalgat. Persze, névtelenül. Naná!

 Vagy összetévesztett valaki a Némó Állatotthonnal, (konkrétan út mellé kitett aranyhörcsögnek vélt) így kaptam egy jelentősebb összeget, amiből fedezhetem negyedévig a faforgácsomat, meg a száraz eledelemet. De sajnos megszoptam. Kilencszáz – értsd: 900 – forint készpénz várt az AXA Magánnyugdíjpénztártól, mint reálhozam-kiegészítés. 'Apátok szaporítószervét!' – kiáltottam fájdalmasan bele a késődélutánba, (ettől némileg konkrétabban utalva az ominózus testrészre, de közszolgálati vagyok ma. Kegyetlenül visszafogott, mondhatni: finomkodó), és ugyanezzel a svunggal színházba mentem. (Igen, jól gondolod: azért, hogy elverjem a hirtelen jött vagyonosodásomat, mert égette a zsebem.)

 2012-t írunk. Különös jelentőséggel bír ez az esztendő és itt most nem csupán a 2009-ben számítástechnikai berendezésekbe beruházó vállalkozások tárgyeszköz-könyvelőire gondolok, még csak nem is a maja naptárat bújó fatalistákra. A köznyelv szökőévként aposztrofálja ezt a négyévente bekövetkező eseményt, ti.: a naptári év egy nappal meghosszabbodik annak érdekében, hogy a - egy késő-középkori egyházfő nevével fémjelzett - kalendárium ne csússzon el jelentősen a csillagászati eseményektől. 2012-t írunk, ismétlem. Egy alapjaiban elbaltázott gyakorlatot követ az emberiség, immáron 430 éve.

A magyar népzenegyűjtés két meghatározó alakja volt Bartók Béla és Kodály Zoltán, ketten együtt legalább 40000 népdalt rögzítettek. Rendszerező és osztályozó munkájukkal alapozták meg a népzenekutatás tudományát, módszerüket az egész világon használják azóta is. Nagy elismerés ez országunk számára, még akkor is, ha gyűjtőszenvedélyük csupán egy véletlennek köszönhető.

Mindketten a Zeneakadémián tanultak az 1900-as évek elején, és mindketten valami új, friss hangot kerestek zeneszerzői munkájukhoz. A kor művészifjúságához hasonlóan ezt az új hangot leginkább a kiskocsmákban és olcsó lokálokban vélték megtalálni, ám a bohémokkal ellentétben Kodály és Bartók nem az ital, hanem a zene miatt járta az éjszakát. Eleinte.

Budapest Európa egyik legfelkapottabb városa volt abban az időben, pezsgő éjszakai élettel, rengeteg turistával és vonzó programokkal. A zenés helyeken pedig az ország legkitűnőbb muzsikusai játszottak, magukkal hozva szülőföldjük hangzásvilágát. Ezt a zenei sokféleséget itta magába esténként a két barát, szerencsétlen módon alkohollal együtt, ugyanis a legtöbb helyen kötelező volt fogyasztani valamit. Volt olyan éjszaka, hogy Huszka Bob hercegének belépőjét tíz különböző helyen hallgatták meg – nagy sláger volt ez akkoriban, mindenhol játszották, hogy Londonban, hej, van számos utca és minden utcán van sarok –, tíz italt legördítve hozzá. Bizonyára megérte meghallgatni, hogy játssza az erdélyi, a vajdasági, a bácskai és a pesti prímás ugyanazt a dalt, kicsit kiszínezve a hazai hangzással. Bár emlékezni nem emlékezhettek rá, különösen az utolsókra nem, mert az ilyen éjszakai túráknak – zenegyűjtéseknek, ahogy ők hívták ezeket – rendszerint szörnyű másnaposság és lyukas emlékezet volt az eredménye. És egyre több zenét akartak hallani, amihez egyre többet kellett inniuk. És egyre gyakrabban mentek olyan helyekre zenét gyűjteni, ahol nem is voltak zenészek.

A sok éjszakázásnak köszönhetően a Zeneakadémián mindkettejük eredménye romlani kezdett. Tanáraik már nem csodagyerekként, hanem elkallódott tehetségként néztek rájuk. A mélypont az volt, amikor egy reggel Bartók a zeneszerzés tanára, Koessler János előtt részegen fütyülte el az éjszaka hallott slágereket azzal, hogy Ezt hallgassa, ne a kottákat baszogassa, vén lókötő! A kicsapástól csak régi pártfogója, Vikár Béla mentette meg, aki még hitt a tehetségében.

Vikár, aki elsőként készített fonográffal népdalfelvételeket, speciális alkohol elvonókúrára kötelezte Kodályt és Bartókot. A pesti éjszaka csábításától távoltartandó, vidékre küldte őket népdalokat gyűjteni, ha már a népies hangzás miatt kezdtek el inni, akkor hagyják is abba amiatt. Bartók és Kodály pedig ment és rögzítette a dalokat, a többi pedig már zenetörténelem.

 Színház az egész világ - mondta egyszer egy író. Színészkedünk, játszunk, már egész kiskorunkban, aztán az iskolábamenést elkerülendő, majd a melóhelyen és a világban össze meg vissza. Tehát bármit elő lehet adni. Vannak darabok, amelyeket olvastunk már s úgy ülünk le a színházi nézőtérre, hogy tudjuk, a darab végén meghal vagy kurvaboldog lesz a főhős. Alap a katarzis elérése, a szórakozás.

 De a tegnapi izé, amit láttam, minden ízében furcsa volt. Hogy József Attila mjuzikelhős legyen, az már a világ csudája…

 Mindig is utáltam, de ez olyan elkoptatott és frázisszerű. Márpedig vagyok olyan rátarti, hogy ne fussak bele egy szövegbe, amiben beszívott zsizsikként hemzsegnek hetyke halomban a klisék. Így a Bálint nap kommercializált, ócska szívecskés-bugyuta lufis közhelygrafikonjáról lefordulva, egyszerűen csak alátámasztom, hogyan is kezdődött ez a ridegen flegma viszony köztem és a drága jó Valentin között.

Kajafás főpappal - illetve az alteregójával - egy benzinkútnál találkoztam. Hacid zsidónak néztem, és rápacsáltam. Nem volt hacid zsidó, csak nagyon hülye szegény. Semennyire se jönnek be a szakállas férfiak, kivéve Franco Nero mint Árpád vezérünk, ahogy kifejezéstelenül egyet néz, (na, most hülyéskedek, ő se, mer' a bamba képű digók végképp nem a zsánereim, egy koszlott gebén ülve, transzban, pislogás nélkül lesve a büdös semmibe) szóval esélytelen.

 (Na jó, az előző fázisos poszt csak poén volt, igazából ez az igazi poszt nem az, hahaha!)

 "Az áram az ráz!" "Főleg a váltó!"