Tegnap délután a központi postára bandukoltam, ahol letétem volt – az értesítő szerint – ami egészen felvillanyozott. Amíg odaértem képzeletem csapongott, mint kicsiny kolibri (ó a picsába!...Beszippantott a Fejős Éva-Coelho vákuum és nem ereszt!) egyszóval ábrándoztam feszt, hogy enyém valami titkos jenki nagybácsi utalványa, aki bennem látja a gyámolításra szoruló dotáltját, és havi fix apanázst utalgat. Persze, névtelenül. Naná!
Vagy összetévesztett valaki a Némó Állatotthonnal, (konkrétan út mellé kitett aranyhörcsögnek vélt) így kaptam egy jelentősebb összeget, amiből fedezhetem negyedévig a faforgácsomat, meg a száraz eledelemet. De sajnos megszoptam. Kilencszáz – értsd: 900 – forint készpénz várt az AXA Magánnyugdíjpénztártól, mint reálhozam-kiegészítés. 'Apátok szaporítószervét!' – kiáltottam fájdalmasan bele a késődélutánba, (ettől némileg konkrétabban utalva az ominózus testrészre, de közszolgálati vagyok ma. Kegyetlenül visszafogott, mondhatni: finomkodó), és ugyanezzel a svunggal színházba mentem. (Igen, jól gondolod: azért, hogy elverjem a hirtelen jött vagyonosodásomat, mert égette a zsebem.)
Mivel fél hétkor már kevés színházban kapsz jegyet, így esett találomra a választásom a Tivolira és 'Az Imposztorra', („lásztminit” féláron művelődhettem pöpecül két és fél órát, a bolondnak is megéri!) A darab sajátosságát mindenki ismeri - (Ha nem ismeri, tegyen úgy, jó sznobként, tudálékosan bólogatva, mintha nem írnék neki újat. Működjünk együtt, emberek!) - konkrétan arra utalok, hogy Spiró György Major Tamásra írta a művet, az Ikszek egyik epizódjából, aztán bukott vele egy irgalmatlan embereset. A nagy színész partra vetett halként vergődött a szerepben, totális unalomba fulladt a darab, és aztán szépen végelgyengülésben kimúlt. (Bealudtak rajta kegyetlenül a népek, na. Ez a lényeg.)
Alapvetően nem tisztem politizálni, arra más van tartva rövid pórázon, de valami kegyetlen aktualitása van az egésznek. Mire is gondolok? A sztori a lengyel történelem nem igazán fényes szegmenséből kinőve a diktatúrát alázza, amely rendre beteszi a lábát gyakorlóbakancsban a művészetbe, aztán ott trappol és mindent széttapos, mondjuk nagyjából úgy, mint veteményeskertben a retardált Józsika, a falu becsben tartott bolondja. (Izé...akkor most értjük-e kire-mire utalok, vagy ezt elemezni kell?) Boguslawski, a darab főhőse - aki a lengyel színháztörténelem legendás alakja, a varsói ünnepelt csillag – egy porfészekbe érkezik, Vilnába, ahol az orosz megszállás miatt mindenki bőszen eszi a kefét, egyébként pedig mélyen kussol és reszket. A szétdarabolt Lengyelország ezen részén a cenzúra a teljhatalmú úr, a „fortélyos félelem igazgat”. A társulat a vilnai színházban a Tartuffe-öt próbálja, ennek a címszerepére invitálták meg Boguslawskit, vendégjátékra. Aki egy ízig-vérig színházi ember, de már a kiöregedett, megfáradt fajtából - Kovács Lajos formálja a jutalomjátéknak is felfogható szerepet, manírmentesen, letisztult eszközökkel. Okosan és értő, rendezői szemszögből magyarázza a társulatnak - és egyben a nézőknek is – a Molière-darab szituációit, elemezve a szerző célját és a figurák összetett jellemét. Csillagászati gázsit követel, pénzéhes kiégett kurafinak beállítva magát, azonban hamar kiderül, hogy a felszín alatt valami más rejtőzik (tisztára akár VV Attila! Te jó ég! Ez ám a párhuzam! Most sírok. Zokogok.) amikor partnerként kezeli a társulatot, és a végjátékban igazi hazafiként fifikásan, ügyes cselvetéssel vág vissza a hatalomnak, az orosz diktatúrának. Kovács karizmatikus jelenség, még apróbb bakijai ellenére is biztos rutinnal uralja a színpadot, és különös árnyalatokat, telt mélységet ad, az egyébként is sok lehetőséget magában hordozó, nagyon széles mozgásteret megengedő szerepnek.
Nem vagyok egy szentimentális alkat, de a végén elsírtam magam (my name is: VV Fecó 2.0.), úgyhogy lesz itt még fordulat, erősen kapaszkodni a kopott szocreál fotel karfájába kérem alássan, mert csak most kezdek belelendülni! Szóval az expozéban a rendező (akit egyébként Árkosi Árpádnak hívnak, informatíve is vagyok, ez egy ilyen nap) már megvesz kilóra. Üldögélek akár egy kopott gyöngy (jaj, ez a kedvenc hasonlatom, tegnap is elsütöttem, szorri) és a lecsupaszított díszletfalak között, a hátulról megközelített színházbelsőt vizslatom, midőn égi fanfárok – lengyel tenorszólam - megnyitja a darabot és a próbát, amibe belesünk. Engem – bevallom - az ilyesmi elbűvöl, mert amellett, hogy csodálatosan tiszta hangok zuhognak rám, valahogy elemeli a profánt a transzcendens irányába egy másodpercre, és remekül alátámasztja a mű kettősségét, a főhős kettősségét, na meg az egész mindenség mélyebb és igazabb mögöttes értelmét is. Magasztos. - Azt hiszem, ez a jó szó. (Bár franc tudja, ez meg így olyan modoros... Már mindegy, nem törlöm.) De rögtön visszapottyanunk a sárba. Placcs! - indul a szánalmas kis próba, szegényes körülmények között, folyvást reszketve, összeszűkölt ánusszal rettegve a cár tisztjeitől.
Boguslawski besasszézik, és legott konfliktusba keveredik a helyi színházigazgatóval – a rezsimtől reszkető kisemberrel – amely ellentét aztán szépen végigkíséri az egész művet egyre inkább kibontakozva és idegborzolva a nagyérdeműt. Ki tud ugyanis készíteni a szervilizmus kegyetlenül, márpedig a Spindler Béla által hozott karakter kitűnően és nagyon plasztikusan jeleníti meg ezt az embertípust. Ugyanakkor sajnálom is a direktort. Tényleg szánom is valahol. Mert ez a kálvária, ez a kötéltánc, amin próbál megfelelni és egyensúlyozni, embert próbáló feladat - igaz, embere válogatja, hogyan ropja végig aztán a menüettet – na ő speciel elég szolgaian próbál befeküdni a hatalomnak, hogy fenntartsa a színházat. Árnyalt és sokrétű alakítást láthatunk - e fenti néhány sorból ez világosan kitűnik, másképp kizárt, hogy ne utálnám és egyben tisztelve sajnálnám a főrendező színházdirektort váltakozva a darab alatt. Boguslawskinak megadja a pofátlan fellépti díjat, de a förtelmesen ripacs, gusztustalanul rossz Tartuffe-koncepciót, ami szerinte a közönség igényeinek tökéletesen megfelel, (már csak ezért is aktuális ez a darab, mert a közönség úgy látszik a cári elnyomás alatt senyvedő lengyeleknél is dettó magyaros mentalitást mutatott) vérre menően védelmezi, és abból aztán tapodtat, jottányit se enged. Így a varsói sztár hiába magyarázza el, hogyan kéne játszani a művet, és mi a veleje a színjátszásnak, úgy ámblokk, (megjegyzem, aztán némileg segget csinálva a szájából maga is praktikusan alkalmazkodik a helyi igényekhez, és beáll a sorba ripacsnak), ha aztán abból semmi se lesz, csak langy picsafüst.
A színészek színészeket játszanak. Kettő az egyben, instant üzemmód ez, lubickolni lehet benne, mint nescaféban a muslincának, hol éktelen amatőr módon harsogva, hol meg értő, csodálatosan őszinte alakítást nyújtva. Zsonglőrködve a végletek között, színtiszta élvezettel. Amit szépen megvalósít az egész társulat, most mégis kiemelve a körből a súgónőt alakító, kacér és érzékeny Majzik Editet, a csetlő-botló ügyelőként formabontóan eredeti Dányi Krisztiánt, és a mindig remek, szuggesztíven átütő, Szűcs Péter Pált. Ez utóbbit már csak azért is, mert a „rossz színészt” és a szenvedélyes, lobogó lelkesedésű hazafit egyaránt megmutatja. Míg az előzőben monoton, oskolás deklamációt erőltet, az utóbbiban áradóan szárnyal a hangja, hősként mesél a tettéről, mintegy imává emelve a záróképet, az elején felcsendülő himnikus kórussal tökéletes keretbe foglalva ezzel a művet.
A tapsrend végén a darab korelnöknője, Tímár Éva a nézőkhöz intéz pár mondatot. A színházuktól elvették a támogatást januártól – meséli – nem akar feltartani, csak egy kérése van, szóljunk ismerőseinknek, hogy jöjjenek színházba, mert ők játszani szeretnének. Csak játszani. A szánalom miatt gyűlt könny a szemembe. (Amit valahol az elején említettem volt, hogy megsirattam a darabot). Hogy itt kell koldulniuk méltósággal de mégis csak alázkodva valami miatt, amiről ők aztán végképp nem tehetnek? Igen, itt.
A diktatúrának ezernyi arca van – bántó közhely ez így a végére pöttyintve, mégis annyira igaz, hogy odaszögez a székbe. Percekig nem ereszt. (Tényleg. Le kellett írnom. Bocs. Förtelmes frázis, tudom.) Az orca megrázóan mai. A nyájas felszín alatt pofátlan politikai tolakodás torzítja a művészetet, oktondi semmirekellők hada akar magának falatokat kivájni gyönge húsából. Cár vagy Napkirály? Ugyan mit oszt vagy szoroz? Piszkosul semmit se. A kép a falon ott lóg. Bárkié legyen, térdelni vagy köpni kell. Ki-ki „tehetsége” szerint eldöntheti. Én a kilencszáz forintom és egy egységnyi nyálam már feláldoztam. Nem sok. Kisember kis „talentummal” próbálkozik.
