Mindig is utáltam, de ez olyan elkoptatott és frázisszerű. Márpedig vagyok olyan rátarti, hogy ne fussak bele egy szövegbe, amiben beszívott zsizsikként hemzsegnek hetyke halomban a klisék. Így a Bálint nap kommercializált, ócska szívecskés-bugyuta lufis közhelygrafikonjáról lefordulva, egyszerűen csak alátámasztom, hogyan is kezdődött ez a ridegen flegma viszony köztem és a drága jó Valentin között.
Kajafás főpappal - illetve az alteregójával - egy benzinkútnál találkoztam. Hacid zsidónak néztem, és rápacsáltam. Nem volt hacid zsidó, csak nagyon hülye szegény. Semennyire se jönnek be a szakállas férfiak, kivéve Franco Nero mint Árpád vezérünk, ahogy kifejezéstelenül egyet néz, (na, most hülyéskedek, ő se, mer' a bamba képű digók végképp nem a zsánereim, egy koszlott gebén ülve, transzban, pislogás nélkül lesve a büdös semmibe) szóval esélytelen.
Ezzel együtt Kajafás egy szimpatikus úriembernek tűnt. Vett nekem egy búrkiflit, amit a seggébe ajánlottam, (nyugi, csak magamban, mer' úrinő vagyok, baszdmeg, úrinő!) aztán a nyálas, pedofil szőrcsimbók fejét otthagytam, a 95-ös benzin mellett, a mosónál.
Egyébként jenki bolondgomba volt a szerencsétlenje. Nem nézem le őket, de lássuk be, akik telerakják az országukat néger rabszolgákkal, majd fogják, és amikor már lépten-nyomon beléjük ütköznek, sorban felszabadítják őket, végül megteszik az egyiket vezérüknek, azok sajnos nem teljesen épeszűek. Kajafás meg egy fasza díszpéldánya az egész elcseszett, hidrokefál nemzetnek.
A Valentin nap nála szent, (ja... majd' elfelejtettem említeni, hogy utánam jött. Sajnos ez a baj a zsidó főpapra hajazó amcsikkal, rohadt kitartóak, nehéz őket lerázni. Így lett belőle valami kapcsolatféle, de nem dugtunk. Mer' kérettem magamat, dettó akár egy szittya Scarlett O'Hara.) ez, meg a hálaadás - mindkettőt piros betűvel vésték be neki a bal szívkamrájába, születése táján, egy rozsdás árral. Így aztán rákészültünk „a Bálintra”, mint IMF a több hetes seggnyalásra. Már két héttel korábban titokzatos arccal (ezt nem volt nehéz kiviteleznie a masszív szőrben) járt-kelt, folyton beszíttan vigyorogva. Mondjuk egyébként is ott ült az arcán ez az irritáló, tenyérviszketősen joviális, amerikai szmájli. Már ekkor küldözgette a szíveket, beleírva takonnyal, ostobenkó, angol szövegeket, na meg kiskutyákat, szájukban egy Valentinnal, sajnos nem közepesen megtépve, hanem kalligrafálva. De így is szörnyű. Szörnyeteg.
Anyámnak mondtam, hogy Kajafás egy aranyos ember, én már látom benne a gyerekeim leendő apját, (az életem meg átfordul Stephen King Ragyogásába) mer' olyan jóságos, csak basznám pofán egy péklapáttal néha...kiváltképp' akkor, ha még egy szívet idecuccol nekem. A nagy nap előtti estén betoppant fésült szakállban, fehér ingben, nyakkendőben, barna jenkivászonnadrágban, bakancsban, (ekkor tudtam meg, hogy nem buzi. Ennyire ízléstelenül egy homár soha nem öltözne fel.) És vigyorgott. Rendületlenül. Mondom neki: „mivégre az indokolatlan ingviselet, mókuska?”
Bevallom, megrettentem, hogy ez leányt kérni jött hat hét után, totál elborultan.
De nem. Wellneszbe mentünk, Kehidakustányba, vagy hová a görcsbe. Annak örült ennyire, hogy ő ezt megszervezte. Jaj de jó is az. Na, mondom, itt dugás lesz, ha már a spában meresztjük a valagunkat romantikusan, ez sajnos elkerülhetetlen. Bár még reménykedtem, hogy hivatkozhatok arra, a szakálltól nem férek hozzá, így szorri béjbi, de az infraszaunába fojtom magamat a londinerrel.
Odaérünk, minden szuper – motyogom én sóhajtva - adnak enni és van angolvécé! Remek! Kajafás viszont elborult. A Valentájn déj örömére tényleg beszedhetett valamit, mert előbb énekelgetett az odaúton – Dzsordzsmájkülttől a Dzsízösztuöcsájdot, akkor éreztem, hogy gond lesz, (főleg a magas hangoknál) – majd minden átmenet nélkül a szobával elégedetlen lett. A „fáking rúm”, azaz a szoba, nem volt az ízlésének megfelelő. A bútorzat huzatának színe ronda, az ágy matraca rugós, a személyzet durván pénzéhes, és nekem szalonna szagom van. (Nem is ettem szalonnát!! Töpörtyűt ettem, de azt is mértékkel, és lágy, fehér kenyérrel! Barom.) A nyafogását megunva lezörögtem az ebédlőbe, mert régen volt már az a töpörtyű, jól esett volna valami abált szalonna akkor a svédasztalról. Ha már egyszer emlegettük. Nyomomban a szakállas szimat Jetivel. Aki beszólt előbb a pincérre, majd a kajára, a virágra az asztalon, a fogasra, a székre, a tányérra, és a kacsacombra. Semmi se volt elég jó neki. Végül mosdóra hivatkozva elhúztam a belem a konditerembe. De oda is betolatott. Alapvetően és röviden összefoglalva mindenhová jött, és mindent, megállás nélkül fikázva kommentált is. Szakadatlanul vigyorogva egyébként továbbra is. (Ekkor ütött meg a gyanú langy szele, hogy Bede Mártonnal hetyegek, csak meg akar szívatni, azért hadovált eddig kizárólag angolul. De nem.)
Már Jézus is megaszonta' hogy gond van a főpapsággal, rohadt korrupt banda, na nekem is elég gyorsan kurvára elegem lett, így egy huszáros csellel leráztam, majd kínomban kicsattogtam a kertbe és és elbújtam az egyik bukszus mögött. Hideg volt, de legalább kuss. Igazándiból csak sétálni akartam, hogy kiszellőztessem a fejem, és megérdeklődjem a buszmenetrendet. De ha már ott volt a bokor, mögötte egy farönk, leültem és ott maradtam. Rám esteledett. Nem terveztem, hogy ott maradok, tényleg nem. Csak úgy jött. Nem is tudom. Semmire se gondoltam. Végül is kutyákkal kerestetett Kajafás éjszaka, nyakig idegben, hogy én eltűntem egy szó nélkül, telefont nem veszem fel – biztos megerőszakolt a portás, vagy mittudoménmitörténhetett velem. Velem. Hirtelen fontos lettem. Mondom neki: „nyugi van jenki, élek. Mit baszod fel magadat? „
Ámde hiába. Halálra volt sértve, hogy ahelyett, hogy romantikusan lennénk ketten a csillagos égbolt alatt, szorítva egymás kezét, (miközben szétfikázza az eget,) én idekint ücsörgök egy farönkön egy borókabokornál sunyítva és dideregve.
Röviden és tömören: felfáztam, és Kajafás kidobott. Azt mondta, gyerekesen viselkedem, így nem lehet. Ez nem kóser. Alkalmatlan vagyok A KAPCSOLATRA. Valentin szent, én meg elcseszerintettem az egész csudálatos ünnepet. Nem tudtam, mondjuk, hogy ez ünnep, kis zászlót se hoztam, hogy lengessem néha, (ő meg a szakállát, és Király Linda énekelhette volna az amcsi himnuszt, szemeit meresztgetve, virnyogva) full tudatlanul lettem hát szingli. Tök hülyén.
Azóta nem túlzottan szeretem a szakállas embereket, a Bálint napot és a kurva borókabokrokat. Remélem tiszta és világos! A szívecskéket és a búrkiflit meg aztán sose szerettem! Viszont a fikázás ragályos, úgyhogy ne szójjá' be, mert visszakapod!
