Ezen blog felületén nem ritkán olvasni zseniális írásokat - lásd #dragon_mondja -, de hajlok arra, hogy mintha adósak lennénk a zseniális és egyben fontos posztokkal. Ezt a tartozást igyekszem most leróni, amikor a progresszív társadalomfejlesztés egyik legrelevánsabb dimenzióját idézem meg, és adok kapaszkodót a jelenség megértéséhez. Próbálom mindezt a legkevésbé szájbarágós formában megtenni, a modern popkultúra - bár kénytelen vagyok néhol kitekintést tenni bizonyos rétegműfajok felé is - talán legfontosabb eszköze, a film által. Bár sejtem, hogy felvilágosult törzsközönségünk esetében nyitott dimenzókapukt döngetek, mint holmi botcsinálta Quinn Mallory, de reményem szerint az ÜZENET a szelek szárnyán messzire jut, és alkalmasint termékeny talajra talál.
Következzen tehát az öt legjelentősebb olyan film, melyet bátran nevezhetünk, és nevezzünk is bátran feministának!
5. helyezett: Zaklatás (Disclosure, 1994)
Michael Crichton zseniális regényéből készített thriller legnagyobb erénye, hogy bő húsz évvel elébe ment az amúgy harmatgyenge, sztereotíp és mélyen nőellenes Metoo mozgalomnak, amikor bemutatta a munkahelyi zaklatás lélektanát. A történet akár sablonosnak is tűnhet, hiszen ki ne hallott volna olyan sztorit, amiben a főnök megpróbálja előbb orális szexre, majd közösülésre kényszeríteni egy beosztottját, majd miután az nemet mond, kipaterolja a cégtől... Például én nem, mivel az áldozatok jellemzően belemennek a buliba. DE NEM EZÚTTAL! A szerző ugyanis csavar egyet a klisén, és a zaklató szerepében ezúttal egy női hölgyemény tetszeleg, az elszenvedő fél pedig egy férfi, méghozzá - a készítők finom humorára jellemzően - a létező legperverzebb arcú példány, Michael Duglas. Őt azt hiszem, még egy vérbeli hímsovén sem tudná őszintén sajnálni.
Szeretném azt hinni, hogy 2020-ban már nem tartunk ott, hogy a nő csupán egy gyenge, az eseményekkel sodródó karakterként jelenhet meg a vásznon és az életben, hanem alakítani, sőt dominálni is képest azt! Hogy ehhez néha nagy görénynek kell lennie, az tulajdonképpen mellékes, hiszen a feminizmus legfontosabb célkitűzése az, hogy a két nemet azonos mércével mérjék. A film bár óriási és merész lépést tesz a társadalmi egyenlőség felé, fehér hollóként egyedül maradt, idővel - Demi Moore mellének ereszkedésével párhuzamosan - pedig nimbusza is megkopott. Így fordulhatott elő, hogy pár napja amikor egy nő meglékelte az urát egy jégcsákánnyal, amiért az kritizálta a főztjét, a társadalmi reakció kimerült a heherészésben, és a leggusztustalanabb áldozathibáztatásban.
Ritkán írok ilyesmit, de ma, amikor a remakek, a rebootok és a folytatások korát éljük, igazán nem ártana ha valaki - és lehetőleg Michael Bay - elkészítené a Zaklatás Kettőt. A nőknek igenis lehetőséget kell adni, hogy kimutassák a foguk fehérjét! Lányok, ne fogjátok vissza magatokat*, menjenek el bátran a badass grrrrlz életérzés irányába!
4. helyezett: A nimfomániás 1-2. (Nymphomaniac, 2013)
Kettőezertizenhárom Karácsonyán nem csupán a Megváltó születését ünnepeltük, hanem ugyanazon a napon mutatták be Lars von Trier aktuális fekete komédiáját, melynek nem titkolt célja a klasszikus női szerepek nyugdíjazása volt. Húsz évvel a Zaklatás után főhősként ismét egy erős, öntudatos nőt kapunk, aki - éppen egy általa provokált erőszakos aktus után lábadozva -, évtizedes merítésben mutatja be harcát a képmutató társadalom ellen. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy Bernie Sanders-i értelemben vett forradalom első fecskéjeként megy szembe úgy a hagyományos nemi szerepekkel, mint a kapitalizmussal, meg úgy en bloc a jogrenddel.
A film legfontosabb üzenete azonban - tűnjön bár evienciának -, hogy a NEM minden körülmények között NEMet jelent. Ha a nő gyakorlatilag mindenkivel - még négerekkel is - kefél, aki nem tud elszaladni előle, a NEM akkor is NEM. Ha még egy pedofilt is képes leszopni puszta szánalomból, a NEM akkor is NEM. Ha egyedül attól tud nedvesedni, ha a szart is kikorbácsolják belőle, a NEM akkor is NEM. Aki pedig az első félszeg NEMre nem kusshad el gyorsan, legyen bár az az egyetlen élő férfi, aki emberszámba veszi a főszereplőt, azt le is kell lőni a faszba. Pusztuljon!
Talán egyesek szerint kár feláldozni a forma, a tett és a gondolat harmóniáját a következetesség oltárán, de az ilyen fanyalgók alapvetően nem értik posztmodern szellemi hadviselés természetét. Nagyon erős üzenet, nagyon erős vizualitással megtámogatva. Bár a film néha elmegy a fantasy irányába, például amikor szexuális aktust mutat be két alapvetően vékony nő között, így is joggal gondolhatjuk ezt a 2010-es évek legmívesebb feminista görbe tükrének, a társadalom pedig jobban teszi, hogy ha elborzad, amikor belenéz!
3. helyezett: The Revenge of Yukinojo (雪之丞変化, 1935)
Természetesen nem szeretnék a kulturizmus bűnébe esni, és csupán nyugati szemlélettel áthatott alkotásokat beemelni a kánonba, a következő választásom mégis bőven túlmutat a politikai korrektség kényszerítő erején. És bár számos erős feminista film született az elmúlt évtizedekben Csádtól Szaúd-Arábián át Bolíviáig, ez a japán pionír az, mely saját jogon is helyet követel a legnagyobbak között.
A történet címszereplője Yukinojo, a híres kabuki színész, aki felnőve bosszút akar állni apja gyilkosain, akik egyébként férfiak, de ezen aligha lepődik meg bárki is. A film látványvilága ugyan nem összehasonlítható Kuroszava akcióival, a történetének komplexsége mégis bárkit fejbekólint. A pillanat, amikor a bosszúhadjárat vélelen, ártatlan - ráadásul női! - áldozatot is ejt, szinte az örökkévaóságig nyúlik, az ideológiailag kevésbé képzett feminista pedig csak keresi az állát, illetve a válaszokat a miértekre, mint legutóbb talán az Antigoné után. Nem akarom lelőni a poént, de az érzelmi hullámvasút garantált!
A film másik erőssége pedig, hogy egy olyan kultúrát mutat be - a tradícionális japán kabuki színházat -, amely már a XVII. század közepétől bátran nyúl a kemény, már-már maszkulin női karakterekhez. Bármibe lefogadom, hogy aki megnézi ezt a filmet, annak első dolga lesz lefoglalni egy jegyet Tokyoba, persze csak akkor, ha a emiatt nem kell kihagynia az újjáalakuló Bikini Kill egyetlen koncertjét sem!
2. helyezett: Jacquie et Michel TV - Gang Bang Destruction Of Beatrice (Jacquie et Michel TV - Gang Bang Destructeur Pour Beatrice, 2019)
A szinte találomra választott francia romantikus drámában nem elsősorban a vizualitás az, ami megfogja az embert. Akár odáig is merészkedhetnék, hogy számomra, a legtöbb tisztességes magyar férfihoz hasonlóan a túlsúlyos nők látványa - pláne ha mezítelenek is - inkább taszítóan hatnak. Ámde éppen itt érhető tetten a film páratlan ereje, amikor a mondanivaló és a művészi kifejezés úgy körözi le a képen látott borzalmakat, mint Baumgartner Zsoltit egy igazi Forma 1-es pilóta. Miről van ugyanis szó? Egy átlagnál bőven csúnyább nő úgy vezet négy atlétát - már elnézést a kifejezését - a faszánál fogva, mintha legalábbis Sába királynője lenne.
Mióta Teddy Meldrum elhálta a nászát Madge Cartwrighttal, pontosan tudjuk, hogy még a legalávalóbb nők is hatékony praktikákkal rendelkeznek. Cinikusabb kutatótársaim ezen a ponton talán kinyitnák azt a kérdést, hogy a feminizmusnak, mint eszmeáramlatnak van-e egyáltalán bármi alapja, vagy pedig már most is minden adut műkörmök markolnak. Ezek az eretnek gondolatok azonban nem számolnak a morállal, illetve a méltósággal, mely bizonyíthatóan akár nők tucatjainak is sajátja lehet. Ők pedig - és nagyon helyesen - nem akarnak nemtelen eszközökkel hadakozni, ezért is bölcsebb, ha ennek a zsánernek meghagyjuk a dobogó második fokát...
A világ legfontosabb feminista alkotása: Gattaca (Gattaca, 1997)
Gattaca?! Jó-jó, való igaz, hogy minden idők egyik legjobb scifijéről van szó, de mitől lenne feminista?! Hiszen női karakter talán egy van benne, az is huszadrangú mellékszerepben. Ez mind igaz. Csakhogy az eszme néha elválik a formától, a mondanivaló pedig úgy tud megragadni egy egész generáció homloklebenyében, hogy az érintett észre sem veszi. Ezért vagyok én itt, hogy felhívjam a figyelmet a nem nyílvánvalóra! Nincs mit.
Mert miről is szól a film. Az alapvetően gyengébb képességű, "degenerált" főszereplő iszonyatos elszántsággal, kitartással, munkával helyettesíti azt, amit a biológia elvett tőle, hogy elérje a célját, áttörve az üvegplafont felrepüljön az űrbe. Dereng már?! Nem?! Akkor tessék szépen befáradni egy egyetemi könyvtárba - de tényleg, bármelyikbe -, és megszámolni, hány lányt és hány fiút találtok ott. Segítek, a fiúk a szomszédos kocsmában hülyülnek. Remélem, hogy a reveláció-szerű felismerés után senki sem kételkedik abban, hogy Ethan Hawk helye a feminista pantheonban valahol Simone de Beauvoir és Billie Jean King között található...
Ja, és (SPOILER) sikerül neki (SPOILER VÉGE). A recept tehát ismert, sőt, kettő is, lásd az előző filmet...
Egy szó, mint száz, hajrá csajok! Csak így tovább - meg így, és így -, a XXI. század kétségtelenül a tiétek. És mint lelkes feministáé, azért egy kicsit az enyém is.
