A zsarnok régi, rövid és szép szavunk; az olyan, általában domináns és vezető személyre mondjuk, aki hatalmát helytelenül használja fel. A zsarnok ara kényszeríti környezetét, hogy akarata előtt feltétel nélkül meghajoljon. Kívánsága parancsként értékelendő. Az, aki nem hajol meg akarata előtt, a zsarnok hatalmánál fogva likvidálja. Félelemre alapozott hatalma előbb-utóbb meggyengül, ezt kétségbeesetten és még erőszakosabb tettekkel reméli helyreállítani.
A történelem sok-sok zsarnok életét mutatja be nekünk: általában anyjuk vagy szüleik által elnyomorított vagy elhagyott, belül lelkileg üres, narcisztikus személyiségek, akik -belső egyensúlyuk 'magjuk' nem lévén- a külső világból szeretnének pozitív visszajelzést kicsikarni.
Hatalmi törekvésük összekapcsolódik gátlástalanságukkal. A zsarnokok eleinte jó vezetők, műveltek és intelligensek. Sajnos karakterük önmagukba hordozza általános tragédiájuk kulcsát: taktikai érzékük, erőszakossággal és gátlástalansággal párosulva előbb fényes politikai karriert eredményez, majd kiteljesedve diktátorként szerepelnek. Ezt követően érzelmeik ellepik őket, és a téboly felé veszik irányukat, azt hiszik mindent megtehetnek. Egy ideig a maga köré gyűjtött, szervilis csoportok készséggel szolgálják, de ez neki nem elég: fekete lyukként többet és többet követelnek, egyre inkább elnyomják közvetlen szolgálóikat, amelynek menthetetlenül cselszövés lesz az eredménye: a zsarnokok általában egy idő után egyedül maradnak, pártolóik legfőbb ellenségeikké válnak, és letaszítják pozíciójából. Ekkorra a feszültség óriási körülötte, népharag (akiket általában bőségesen megjutalmaz uralkodása fénypontján) veszi körül - minden igyekezete ellenére- valamint közvetlen pártosai életének ezen pontján akár közvetlen ellenségeivé válnak.
Legjobb példa talán Néró, római császár a zsarnokságra: Néró anyja, az ifjabb Agrippina -a szó szoros értelmében- nagy férfifaló volt. Gyerekkorában anyját száműzték, árva maradt, tanításáról olyan kaliberek gondoskodtak, mint pl. Seneca aki -érdekes módon- Narcissustól vette át a stafétát.
Anyja folyamatosan fonta terveit a háttérben, és végül Claudius (egy kedves, esetlen császárként induló, majd egyre zsarnokabb és gyilkosabb római császár) feleségeként tudott visszajutni a császári trón közelébe. Hogy-hogynem Claudius gombamérgezésben elhunyt -szegény- amiben nagyon valószínű Agrippina ármánykodása. Ekkor -más, igazán vezetni képes jelölt hiányában, és anyja manővereinek köszönhetően- Néró lett Róma császára.
Eleinte jól mentek a dolgok, a belügyekkel megbízta a Senatust, sok híve lett, A népet tenyeréből etette, éltették, ünnepelték. Rómát fellendítette, birodalma fellendült. Ekkor (kb az első öt évben) zsarnokságának pár szükségszerű gyilkosságot kivéve igazán nem volt nyoma.
A probléma akkor kezdődött, mikor egyik legerősebb riválisát (Brittannicus) szépen legyilkoltatta. Ez kicsapta a biztosítékot édesanyjánál, ugyanis éppen a hatalomvágyó anya fenyegetését követően (anyja azzal fenyegette, hogy letaszítja a trónról és Britannicust teszi császárrá- ölte meg Britannicust.
Ezt követően rá akarta tenni a kezét a kincstárra, melyet pár senator erősen nehezményezett. Ezt nem kellett volna: azok a szenátorok, akik mertek szólni a témában, teljes vagyonelkobzással és számüzetéssel fizettek meggondolatlanságukért.
Amint már említettem, anyja hatalmaskodó természete ellen fordult, itt kezdődött valahol őrülete: anyja ellen többször is gyilkosságot kísérelt meg, végül pedig nyíltan megölette őt. Ez törte át a még megmaradt erkölcsi gátjait: elkezdődött a gyilkosságok sorozata: aki nem tetszett neki, vagy nem megfelelően nyilatkozott róla, egyszerűen legyilkolta. Felesége például nem tetszett neki, hát megölette.Ezután tovább folytatta fiatalkori önmagának megtagadását: Senecát száműzte.
Művészi hajlamai előtörtek, színészként és énekesként kellett őt ünnepelni. Aki nem ünnepelte kellőképp, az meghalt vagy száműzetett. Korlátlan hatalmát a senatus ereje zavarta: addigi szövetségeseit -akik bőségesen merítettek a rájuk ruházott hatalmuk által gyakorolható funkcióknak és rájuk ruházott üzleti monopóliumoknak köszönhetően- megvádolta, vagyonukat elvette, végül öngyilkosságra kényszerítette.
Hatalma és zsarnoksága lévén lassanként egyedül maradt, mindenkiben ellenséget látott és gyanakvó lett. Egykori szövetségesei ellenségei lettek, végül nyíltan Róma és a senatus ellen fordult. Róma 64-ben hatalmas tűzvész áldozatául esett. A senatus Néróban látta a tűzvész okozóját, aki viszont az akkor kis vallási közösséget, a keresztényeket állította ki bűnbaknak. Ez volt az első keresztényüldözés (bár kevesen tudják, de a zsidókat is példátlan támadások érték ebben az időszakban, bár ők leginkább saját belső harcaiknak és egymás elleni ármánykodásaiknak estek áldozatul).
A római tűzvészt követően és annak ujjáépítése közben egyre inkább fokozódott a kezdeti eufóriát követő Néró elleni ellenségeskedés. A becsületében megtiport és magfélemlített senatus végül felbátorodott és anyagyilkossággal vádolta meg Nérót, akinek akkorra már vezetői pozíciója jelentősen meggyöngült. Végül Nérót öngyilkosságra kényszerítették: önmaga nyakát vágta el. Így, anyagyilkosként, feleséggyilkosként, véreskezű és gátlástalan zsarnokként, a nép által bohócnak titulálva, szövetségeseit ellenségként tudva, magára hagyatva ért véget 14 évig tartó uralkodása.
Meg kell jegyeznünk, hogy elsőként Néró találta fel a pénzgyengítést, mint uralkodói eszközt.
Úgy tűnik, eleinte jó dolog zsarnoknak lenni, de utána az emberek általános szabadságvágya és önbecslése felülkerekedik a zsarnok által adott pozíciókon és javakon!
