Az emberi fajt sajátos módon sokkal jobban foglalkoztatja a múlt, mint a jelen, vagy a jövő. Alapvetően semmi probléma nincs azzal, amikor az emberek a múlt hibáit próbálják elkerülni, annak érdekében, hogy a jelenben minél több eddig ismeretlen hibát követhessenek el. A gond inkább az, hogy mindezt a valóságban arra használják fel, hogy naphosszat azzal vannak elfoglalva, hogy mi volt, hogy volt, milyen jó volt.

 

Mindez nem azt jelenti, hogy senkit ne érdekelne, hogy mi van, vagy mi lesz, elég csak a meteorológusokra gondolni, akik ugyan rettentő sikertelenek, de legalább próbálkoznak. Vagy ott vannak a környezetvédők, akik rendszerint olyan vidám jóslatokkal próbálnak a figyelem középpontjába kerülni, mint például 2011-re másodpercenként ötvenezer mosómedve pusztul el, vagy 2017-re a globális felmelegedés hatására a tengerek és óceánok szintje eléri, sőt mintegy 10-15 ezer méterrel meg is haladja majd a csomolungma csúcsát.

Ezek alapján viszont nyugodtan kijelenthető, hogy a jövővel komolyan senki nem foglalkozik, inkább amolyan örök humorforrásként tekintünk az elkövetkezendő időkre. Nemúgy a múlttal, amely, a jövővel ellentétben egyre csak gyarapszik, tehát egyre több témát szolgáltat mindenki számára. Ráadásul a múlt annyira népszerű, hogy már az iskolában okítják kisgyermekeknek történelem óra néven a különféle elképzeléseket, emélkezéseket.

 

Azok az emberek, akik az imént említett történelem órákat súlyosan félreértelmezték, rajonganak azokért az elméletekért, melyek olyan 100 meg 1000 meg 5000 éve nem létező államokat szeretnének feléleszteni, mint például nagymagyaroroszág, németrómai császárság, mongol birodalom, vagy ne adj isten mezopotámia. Persze ez kiválóan rámutat arra, hogy az emberek jelentős része csoportosan szarik bele a bizonytalan jövőbe, számukra a biztos múlt jelentené a megnyugvást. Természetesen a kellemetlen hír, miszerint törekvéseik nemhogy csak nevetségesek, hanem bizony értelmetlen mivoltukból adódóan feleslegesek is egyáltalában nem foglalkoztatja őket.

 

Másik remek példa a nosztalgia intézménye, mely tulajdonképpen alapja is az előbb felvázolt jelenségnek. A nosztalgia azonban ennél sokkal több. A nosztalgiában vergődő egyéneknek régen minden jó volt, még a gázmérgezés, vagy a tüdőbaj is sokkalta szórakoztatóbb, színesebb, mint napjainkban és rendszerint úgy emlékeznek vissza évekkel ezelőtti eseményekre, mintha azok egyszerűen csodásak lettek volna, holott az sem kizárt, hogy nem voltak azok.

És akkor ne feledkezzünk meg a történészek legérdekesebb alfajáról a régészekről sem. Ők azok a hétköznapi hősök, akik órákon keresztül képesek kis ecsettel értéktelen cserépdarabokat simogatni, abban a reményben, hogy a múlt egy fontos darabját tartják a kezükben, pedig tudat alatt talán még ők is tudják, hogy nem. Gyakoriak az olyan események, mikor egész építkezéseket kell miattuk évekre, rosszabb esetben örökre leállítani, csak azért, mert a szerencsétlen markolókezelő talált egy darab rozsdás vackot, esetleg egy rettenetesen régi, fából készült hulladékot. Világos, hogy ilyenkor is a jövő építése helyett a múltba való bárgyú visszatekintést preferálják az érintettek, de persze minek.

 

És végül egy elgondolkodtató közvéleménykutatási eredmény: ha most hétvégén demokratikus szavazást tartanának a földgolyón, hogy egy esetleges időgéppel mihez kezdjen az emberiség, a döntő többség egyenesen az ősrobbanásig szavazná vissza magát és embertársait.