Minden kezdet nehéz, mondta Vlagyimir Iljics Lenin, és igaza volt. Nem is igazán tudom, hol kezdjem a dolgot: talán hivatkozhatnék arra a minden bizonnyal szocialista érzületű olvasóim többségének vörös szívében megfogant bántó érzésre, amely bántó érzés a kommunista eszmék legújabb kori alulprezentáltságából fakad; vagy inkább-és biztosan ez az igazabb út-csak megfeszíteném ifjú torkomat, és azt üvölteném: Föl, föl elvtársak a szocializmusért!....Igen, a második út a helyesebb. 

Midőn azon gondolkodám, mit mondhatnék másodszorra (vagyis írhatnék, ahogy a szemfüles Olvasó közbevethetné, akit ezért a megjegyzéséért joggal vádolhatnák a jobboldali reakciós eszmék pártolásával)-egy emlék ötlött eszembe, egy emlék, sok-sok év távolából: kisded voltam még, és mint a gondtalan kis lurkók általában, a lakótelepi játszótéren hasonszőrű pajtásaimmal együtt öntögettem a pergő homokot műanyagvödreimbe. Gyönyörű nap derült a mi kis kommunánkra, melyet nem fertőzött aggodalom vagy széthúzás, nyugodtan adogattuk egymásnak a vödröket, a kis lapátokat, és gyorsan barátunk segítségére siettünk, ha homoksilója egyik oldala megroggyanni látszott-egyszóval boldog egyetértésben munkálkodtunk, szemünk előtt a jövő homokvárosa lebegett. Ekkor játszóterünk határán-mely országunk határát jelentette akkoriban-egy új jövevény tűnt föl, egy korunkbeli kisfiú, akit még sose láttunk a környéken-oda is szaladtunk hozzá, hogy jólnevelt gyermekek módjára bemutatkozzunk neki, megkérdezzük nevét, és kispajtásunkká fogadjuk. Az idegen kisfiú kezében egy hatalmas műanyag teherautó és számtalan más játék volt, és amikor a nevét kérdeztük, Tőkés Tivadarként mutatkozott be. A mi neveinkre azonban már nem volt kíváncsi, és parolázás helyett egyenesen a homokozó felé vette az irányt, pökhendi léptekkel-mi gyanútlanul, bár kissé zavartan követtük.  A homokozó legközepére telepedett, drága játékait maga köré rakva, és kinyilvánította, hogy az az ő területe. Nem mertünk ellenkezni, mert akkoriban még naivak és rácsodálkozó természetűek voltunk, és fogalmunk se volt, a kegyetlen világ milyen igazságtalanságokat rejteget. Így hát mi is letelepedtünk, és folytattuk félbehagyott munkánkat, tudván, hogy ebédig el kell készülnünk-viszonylagos békességben telt az idő. Negyed óra buzgó serénykedés után egyszercsak egy dühös kiáltás harsant-a jövevény felé fordítottuk a fejünk, és láttuk, amint éppen egyik barátunk, Kubikus Karcsi kezéből rángatja ki a teherautót, amiért az jóhiszeműen kölcsönvenni merészelte. Annyiban hagytuk a dolgot, és épülő homokgyáraink fölé hajoltunk ismét, bár némi nyugtalansággal és baljós megérzésekkel hamvas szíveinkben a közbéke zavartalánságát illetően. Sejtéseink rövidesen beigazolódtak, tíz perc elmúltával újabb zavar támadt: Tivadar, úgy érezvén, hogy a homokozó közepe már nem biztosít számára elég helyet, terjeszkedésbe kezdett, és otromba teherautójával számos homoktornyot lerombolt, az építő, Proletár Patrik kétségbeesett tiltakozásával mit se törődve. Többségünknél ekkor telt be a pohár: megkértük Tivadart, hogy hagyjon fel a romboló szokásaival, és inkább békében munkálkodjon, velünk együtt, ahogy pajtásokhoz illik, és ahogy az édesanyja is biztosan megtanította neki. Tivadar erre egy nagyon csúnya kifejezéssel felelt, amit nem is egészen értettünk meg, csak azt, hogy a papát és a mamát sértegeti valamiképpen (még ma is elcsodálkozom, hogy léteznek olyan felelőtlen és rosszakaratú szülők, akik csemetéjük füle hallatára hangoztatnak ilyen ocsmány, megbotránkoztató szólamokat, hogy aztán a tanulékony gyermeki elme megjegyezze, és alkalomadtán más fogékony gyermeki lelkeket mérgezzen vele!) aztán közölte velünk, idézem: "befoghatjátok a mocskos pofátokat, nyomoronc kis panelproli férgek, a papámé ez a redves homokozó és az egész rohadt játszóteretek, mert ő egy milliomos, és ha még egyszer ki meritek nyitni a tetves szátokat, bepereli a koldus apátokat, aztán mehettek játszani az utcára a nyüves családotokkal együtt, szolgák!"-hát így beszélt ez a Tivadar. Mindnyájan nagyon megütköztünk, mert nem hallottunk még gyereket így beszélni. Ekkor némileg határozottabban, bár még mindig békítő szándékkal figyelmeztettem, hogy ha továbbra is ilyen hangnemben szól hozzánk, akik egy árva szóval sem sértettük őt, sőt, közösségünkbe is próbáltuk befogadni, akkor könnyen lehet, hogy egyáltalán nem leszünk a barátai, és nem segítünk neki, ha összeomlana a homokgyára! 

Most már tudom, hogy nem voltam elég határozott. Nem voltam elég kemény. A Tivadar-féle erőszakos kisfiúkból erőszakos nagytőkések lesznek, zsarnoki mágnások és rabszolgatartó despoták, ha hagyják nekik, hogy érvényesítsék akaratukat. Figyelmeztetésem után verekedés tört ki, amit a kis betolakodó kezdeményezett-Culáger Cilinek még mindig látszanak a harapásnyomok az alkarján. Nem igazán emlékszem már minden mozzanatra ezután, Kubikus Karcsi végül gereblyét ragadott, és egy határozott mozdulattal fejenkoppintotta Tivadart, aki sírva elrohant. Talán éreztünk valami dicsőségfélét. Azt tudom, soha többé nem mehettünk a játszótérre. Mint kiderült, Tivadar apukája tényleg milliomos volt, és bepanaszolt minket, mint "vandál utcakölyköket"....talán akkor kezdődött, igen. Azóta már idősebb lettem, sok igazságtalanságot tapasztaltam, ennél súlyosabbakat, sokszor kellett látnom, ahogy vétlen dolgozók ezrei görnyednek egy elnyomó kénye szerint-de felháborodásom nem csökkent. Az elmúlt évekkel lassan beért bennem a meggyőződés, hogy tenni kell valamit. Mert a dolgok nem maradhatnak így. Kell egy hang, mégha csak egy internetes blog hangja is-

Föl, föl elvtársak a szocializmusért!

P.S.:

Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a kigondoltam blog reakció mocskában fetrengő cenzorai (kiváltképp a kriptofasiszta dragon és a vadkapitalista zsidó bróker szörcsi) minden követ megmozgatnak majd, hogy a Nép Hangját csendőrkardlappal intsék szilenciumra, így naplóm további fejezeteit a evacuo.blog.hu címen áll módomban megosztani minden dolgozó harcostársammal!