Muhhahaha, kacagtam, muhhahaha, és hidegen csillogott a szemem. A velem szemben ülő szerencsétlen láthatóan összehúzta magát erre a kegyetlen kacajra, keményen és fémesen csattogott az én nevetésem tar fejebúbján. Az orra hegyére csúszott szemüvege fölül gonosz pillantásokat küldözgetett felém, laposan és sunyin, idegesen remegő ujjai ócska kalapja karimáját gyűrögették. Kevésbe volt nekem ez az ember, kevesebbe, mint a körmöm piszka, és legszívesebben lehugyoztam volna az eszmerendszert, ami mögötte állt. Mert csak hitte ez a pondró, hogy ő használja fel az eszmét, hogy ő rejtőzhet mögé kutasz tekintetek elől; valóban a léha Eszme köpte ki magából őt is, mint millió testvérét, és lám, nekem mindennapra jut egy küzdelem. Egy küzdelem, egy diadal. Lépésre lépés.

Így kell testvéreim eltaposni egy vitát, fújni a lángját, amíg kell nekünk a melege, de ha ellenünk fordul, keményen és hideg szemmel, hideg kacagással kell elfojtani, parazsát a szenvtelen földbe ölni-különben még a férgeket szolgálná.

Azt mondja nekem a pondró, összeszedegetve csorba érveit, azt mondja nekem: Te bizony farizeus lélek vagy. - Mit nekem farizeusság? Nemdebár a gyengék és elvben tétlenek aggatják a farizeusság tábláját miránk, szilárd lelkűekre? Nemdebár a semmi-hitűek, a szétfolyók vádolják folyton azokat, kikben gerinc áll törhetetlenül? Azok, akik tudják a választ a saját kérdéseikre, akik bírnak magukkal, és számolnak tetteikkel, tudják azt is, farizeus bizony minden teremtett lélek köröttünk, hiszen beszél a csürhe ahelyett, hogy híg trágyához híven-szétfolyna.