Az utcai lámpák fényköre narancsosra festette az égből szállingozó kevéske havat, és a félreeső park mélabús tujáinak tövében H. úr szuszogva legördült K. asszonyról, aki alig hallhatóan felsóhajtott. A két ember lehellete gomolyogva szállt fölfelé, H. úré kis pamacsokban, mert épp komoly erőfeszítéseket tett, hogy begombolja a nadrágját. Dolgod van még, kérdezte K. asszony felkönyökölve, de a lámpák fényében kavargó hópelyheket nézve. Üres, érdektelen kérdés volt, és a sliccével küzdő H. úr is egy üres, érdektelen vállrándítással felelt rá. K. asszony nem látta, de nem is várt választ, egy ideig hallgatás ült kettőjük közé, és a parkban, a fák alatt csak a távoli utcán időnként elsuhanó autók zaját, meg H. úr erőlködő zihálását lehetett hallani. Végtére is sikerrel járt, és diadalmasan felmordulva feltápászkodott. K. asszony még mindig a hópelyheket nézte. Tessék, itt az izé mondta H. úr, miután a zsebében kotorászott egy fél percig, és egy összegyűrt bankót nyújtott K. asszony felé. Vastag, tömzsi ujjai voltak, és az egyik körme fekete. K. asszony elvette a bankót, aztán az odébb heverő retiküljébe tette. H. úr az utolsó fűszálakat is lesöpörte magáról, a földről felvette ósdi, barna kalapját, és elégedetten szusszantott egyet.
Hátakkor viszlát, mondta az alacsony, pocakos ember, és reszelős volt a hangja, talán a hidegtől, talán a pálinkától. K. asszony valami bólintásfélét produkált, akkor viszlát, visszhangozta, és haloványan elmosolyodott. H. úr feketekörmű kezét odanyújtotta K. asszonynak, hogy felsegítse a földről, amit K. asszony pillanatnyi tétovázás után el is fogadott, a mosolynál is haloványabb 'köszönöm' kíséretében. Valahol messze valami nagyot csattant. Aztán H. úr, mintegy a párbeszéd és a találka lezárásaképp biccentett egyet, majd sarkonfordult, és döcögve elindult a park kijárata felé. K. asszony követte a tekintetével, bambán és elmélázón, ahogy előbb a hópelyheket nézte, amíg a tömzsi H. úr kerekded alakja, és ütemes szuszogása végleg el nem tűnt a parkot övező sövény mögött. Egy ideig még ott álldogált K. asszony, a tuják alatt, bizonytalanul, aztán a hideg téli szél a nyakába fújt, az öregasszony megborzongott, gyorsan körbenézett (őz a levelek közt), és ő is elindult, a másik irányba, kabátja bundás szegélyét megigazgatta a nyaka körül. Később önkéntelenül is a retiküljébe nyúlt. A keze egy papírbankót morzsolgatott, bár erről nem volt tudomása. A városra meg csak hullott, hullott a hó.
* * *
Zörgött a kulcscsomó a zárban, előbb a felsőben majd alul is, F.-ék szerették biztonságban tudni magukat, amúgy is olvasták az újságban, a betörések száma megnőtt a környéken, főleg idős emberekhez surrannak be, fényes nappal is akár, A Sz.-ékat is kirabolták a múltkor, amíg az unokáknál voltak, mondta H. néni az elsőről, ezen gondolkodott K. asszony, amíg a zárral bajlódott. Aztán a legalsó zár is elfordult, K. asszony pedig elgémberedve, de megkönnyebbülten lépett be a lakásba, becsukta maga után az ajtót, és nekilátott, hogy lehámozza magáról a ruharétegeket. Itthon vagyok, megjöttem, kiáltotta a lakás csendjébe. Nem felelt senki. Még biztos duzzog a vén hülye, gondolta K. asszony, de azért elmosolyodott, ugyanis elhatározta, hogy kibékül F. úrral, és elképzelte előre, mit fog mondani, céloz majd arra, ki tartja el a családot, ki járt esti iskolába azért az egy állásért, hogy aztán hallgatólagos megegyezésben és viszonylagos békességben leüljenek vacsorázni. Egy kis mosolyt készített az arcára K. asszony, és belépett a nappaliba. De a nappali üres volt. K. asszony megzavarodott, visszament az előszobába, onnan bement a konyhába, benézett a vécébe, a sufniba, a hálóba-de F. úr sehol, se itt, se ott, minden helyiség üres és sötét. K. asszony fejében egy gonosz gondolat kezdett testet ölteni, de elhessegette. Visszasietett a nappaliba. Egy cetlit talált az asztalon, felismerte rajta F. úr kézírását, felkapta, és elolvasta a papírra kanyarított bukdácsoló betűket:
Elmentem. Örökre. Ne várj vissza. Már tudom, mit kell tennem.
K. asszonynak elakadt a lélegzete.
* * *
folyt. köv...