Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy eredetileg az amerikai magaskultúráról szerettem volna posztolni, de végiggondolva a dolgot, a nulla darab releváns festő, a nulla darab komponista (már aki nem Hollywoodnak dolgozott), a halálfetisiszta elmeháborodott és a saját homoszexualitásától megittasult költők, valamint a néhány jópofa ifjúsági regényen kívül csak pecás sztorikkal előrukkoló írók méltatása együttesen is elférne holmi szerencsesütibe rejtett cetlin, így kénytelen voltam e jóval emészthetőbb témához nyúlni. (Közben felállítottam egy elméletet is, miszerint az amerikai magaskultúra igenis létezik, csupán annyira mélyen honol, hogy Magyarországról popkultúrának látszik, de nem vagyok én holmi esztéta, hogy efféle akadémiai vitákba bonyolódjak...)

Az amerikanizálódás első hulláma - néhány évtized késéssel - a 70-es években ért el Magyarországra, a farmernadrágos, hosszú hajú és meglehetősen mosdatlan suhancok képében, akik igénytelen basszus akkordokra rázták a fejüket. A vasfüggöny áldásos hatásának - de fogalmazhatunk úgy is, hogy az ország akkor még működő immunrendszerének - hála azonban ez a jelenség elszigetelt maradt. A nyolcvanas években pedig fokozatosan lecsengett, a főkolomposokat leszámítva, a néhány ezres rajongótábor konszolidálódott, mára tisztes családapává/anyává váltak, és csak nagy ritkán, nosztalgiázásképpen hallgatnak mindenféle szar zenéket. Persze a viharfelhők nem vonultak el, sőt, hiszen az ekkoriban divatikonná váló énekesek - Madonna például - már egy sokkal szélesebb réteget volt képes megmozgatni, s mondjuk ki, meghülyíteni. A rendszerváltás sajnos egy kulturális identitásválság közepette érte az országot, ami után - mindenféle állami kontroll híján - jó ötletnek tűnt a sikeres külföldi előadok alkotta sémákat koppintani. Mármint a producereknek, elvégre az egyszer használatos epigonok ideig-óriáig élnek csak meg a gagyiból, miközben a vén fingok, mint Bródy János, még mindig talicskával hordják haza a pénzt. Persze ez a lényegen nem változtat, manapság a jó magyar zene nem létezik, így nem is csoda, hogy az emberek beérik az amerikaival... (Szeretnék egy bekezdést megspórolni magamnak, így ezt a gondolatmenetet tessék átültetni a filmekre is. Remélem, azt senkinek nem kell magyaráznom, hogy az Acapulco akciócsoport mennyivel szerethetőbb sorozat teszem azt a Kisvárosnál...)

A hamburger kérdés már fogósabb. Elvégre napokig lehet érvelni a csalamádés rántott hús mellett, ami szent meggyőződésem szerint a világ legfelkapottabb éttermeinek menüjéről is kiemelkedne, csakhogy, a magyar társadalom az évtizedek során telítődött ezzel a savanyú-sós-omlós ízorgiával, csömörében pedig a az amerikai gyorsétteremláncok (és kínai kifőzdék) műanyag, íztelen, kihűlt gusztustalanságai felé fordult. De tényleg, tegye fel a kezét az, aki valaha evett már úgy Mekiben (vagy kínaiban), hogy utána elégedetten nyalta meg mind a tíz ujját, és oldotta meg a nadrágszíját, hogy repetázzon egy kicsit! Senki?! Na ugye. Ez valami olyasmi lehet, mint a mai német politikai elit viszonya a holokauszttal, bűntudatunk van, amiért a világ más tájain élőkkel szemben a mi nagyanyáink remekül tudtak főzni, és most vezeklünk érte... Más kérdés, hogy ezzel amúgy is gazdag külföldiek zsebét tömjük, miközben a Lehel piacon vecsési káposztát áruló néninek már a Füles magazinra sem futja, de ha a lelki békénknek ez kell, hát pusztuljon az öreglány!

Az amerikai futball köré épülő kultusz viszont már bőven az érthetetlen kategóriába tartozik. Tisztázzuk, ez egy olyan sport, ami a dinnyehordás és a ketrecharc legrosszabb hagyományait ötvözi, ráadásul a szabályrendszerét a TV társaságok, illetve a reklámozók az idők folyamán végtelenül vontatottá formálták. Persze a buta amerikaiaknak kifejezetten jó, hogy a tíz másodperces akciókat folyvást egyperces blokkokkal szakítják meg, mert így legalább a kommentátorok el tudják nekik magyarázni, hogy mi is történt a pályán, de egy labdarúgáson szocializálódott tisztességes magyar ember ebben aligha leli örömét. A jelenségről szinte mindent elmond, hogy az első számú NFL rajongó Magyarországon megegyezik az ország egyik legnagyobb bunkójával. Persze még mindig jobb, mintha a baseballt kezdenék nyomni a sporttv-n, az agyalágyult benga négereknél ugyanis csak sörhasú, kopaszodó kubaiak érdekelnek kevésbé. De a tendenciákat figyelembe véve nem nyugodhatunk meg, hisz ki tudja, mit hoz a holnap...

Mindennek a legalja azonban a Starbucks, az amerikai antikultúra címerállata. Budapestről tudni érdemes, hogy - sok rákfenéje mellett, persze - pezsgő kávéházi élete egykoron Európa szerte híres volt. Számtalan gondolkodó, művész, politikus alkotott az örökkévalóságnak egy-egy csésze jó fekete mellett. (Férfiak voltak, egyébként.) Manapság viszont divattá lett papírpohárból szürcsölni a felvizezett köpetet - mintha csak az amerikai sörökről volna szó, de tényleg... -, ráadásul súlyos ezreket fizethetünk az "életérzésért", feltéve, ha teljesen hülyék vagyunk. A legviccesebb egyébként az, hogy az ilyen helyek vendégköre komoly átfedést mutat azokkal, akik mindenféle felkapott bisztrókban kényeztetik a "hihetetlenül kifinomult" ízlelőbimbóikat spenótos-tejszínes francia szarságokkal... Teszik ezt rettentő hitelesen, mindenesetre. Lehetne ezt a jelenséget hosszasan boncolgatni, térdre borulni a remek marketing gépezet előtt, de egy valamit nem lehet, mentséget találni a magyar és egyetemes értékek ilyetén aláásására! Starbucks, California Coffee Company, és ti többi hasonszőrűek, a kurva anyátok, remélem egy forradalom majd azokat állítja a falhoz először, akiknek köze volt hozzátok!