Sokszor próbáltam meg előlépni a szürkeségből, saját műsort csinálni egy kisebb tévében, vagy haknizni vidéki nagyvárosokban, ahol azért még értik az entellektüel humort is, de mindig megbuktam. Talán a hangomban lehet valami, hogy a hangszínem olyan ellenszenves féle, mert hiányoznak a meleg regiszterek, esetleg a kinézetem miatt, fogalmam sincs. Csak az a biztos, hogy amikor én mondom a szövegeimet, akkor sosincs nevetés. De ha egy befutott humorista, legyen az fiatal sztár, vagy évtized óta a pályán lévő nagy öreg, akkor mindig dől a közönség. Pedig ugyanaz a duma, az enyém. Csak egyszer én mondom, máskor meg az, akinek eladtam. Egyszer bukás, máskor siker.

A szórakoztatóiparban vagyok elég régóta. Szöveget írok humoristáknak, ötleteket adok karikaturistáknak, gegekkel dobom fel a humorosnak szánt filmeket, vagy éppen reggeli rádióműsorokba szállítom a jópofa témákat, poénostul. Elég jól megélek belőle, mert a humorra igen nagy szükség van mindenhol.

Sok a kiégett sztár, akik még hozzák a pénzt, csak tölteni kell beléjük a tartalmat. Hát én töltöm. Mindig a háttérből, mindig névtelenül. Mert az emberek nem azt akarják hallani, hogy itt a híres művész, a humoripar nagyágyúja, és most elmondja az Ismeretlen Szerző szövegeit. Nem, az emberek makacsul hinni akarják, hogy viccesnek lehet maradni tíz éven keresztül, heti sok órában. Megkapják.

Az idők során specializálódtam, mert nincs az az ember, aki mindenféle humort tud mindig magas minőségben szállítani. Én a középszerű viccek professzionális megalkotója vagyok.

Tudnivaló, hogy egy showműsor nagyon szigorú poénstruktúrával épül fel. Amerikában csiszolták tökélyre a formátumot, ezt használja az egész világ kisebb nagyobb változtatásokkal, mi is itt Magyarországon. Nem lehet ugyanis egy 42, vagy 65 perces műsort állandó humorszinttel végigvinni (ezek a legelterjedtebb formátumok, a reklámokkal kitöltve így lesznek egy, vagy másfél órás műsorok a tévében). Kellenek csúcsok és pihenők, néha egy-egy rossz poén is, hogy annál nagyobbat üssön majd a fontos rész. Bemelegítés lagymatag viccekkel, egy közepes felütés az első negyed kétharmadánál. Utána még két-három erős poén, hogy a reklám után visszajöjjenek a nézők. És minden reklám utáni rész kicsit gyengén, már-már unalmasan kezdődik. Mert kell időt hagyni a visszakapcsolásra, meg az újbóli műsorra hangolódásra. Na ez az én igazi terepem, ez a reklám utáni lagymatag rész.

Nem szar poénokat kell itt elképzelni, de nem ám! Csak nem olyan ütőseket, amiket utána napokig idéz az egész ország. Olyanok inkább, mint egy kellemes hétvégi délutáni ejtőzés. Senki nem tudja pontosan, mivel is ment el az idő, de ez nem baj, mert a közérzetünk jó lett tőle.

Tudok persze jó poénokat is kitalálni, akár egészen komolyakat. Már úgy értem, humorosakat. Van olyanom, amiből konkrétan vicc lett, még ma is visszahallom néhanapján. Csak az ilyen jókból kevesebb jön, valahogy nem ezekben vagyok a legjobb. Hanem a középszerben. Ami persze nem az a középszer, ami az átlagembert jellemzi, hanem a szórakoztatóipar leghumorosabb pillanataihoz képest közepes csupán.

Most be kell fejeznem, mert eszembe jutott egy poén. Nem írom ide, inkább figyeljétek a tévét. Ahol nem nevettek, na az lesz az.