Energiakatasztrófa közeleg, az utolsó, elkerülhetetlen és végzetes. A fosszilis készletek kimerülése csak egy apró kellemetlenség lesz a végső összeomláshoz képest.
Római Klub, 1972
1960-ban figyeltek fel az észak-amerikai energetikusok arra, hogy az addig alkalmazott erőművi kapacitásszámítási és tervezési módszerek hibásak lehetnek, mert az új beruházások nem képesek annyi fogyasztót elektromos energiával ellátni, mint amire tervezték őket. Eleinte a hagyományos módon próbáltak magyarázatot találni az energiahiányra, a hálózati veszteség növekedése, esetleg nagyszámú illegális fogyasztó csatlakozása okozhatta a problémát. De minden mérés azt igazolta, hogy máshol van a baj, az elektromos rendszer léte a probléma gyökere.
A világszerte szabványként használt váltakozó áramú energetikai rendszerek ma is ugyanazon az elven működnek, ahogyan azt sok éve Nikola Tesla megalkotta. Generátorral – amit víz, szél, fosszilis energiahordozó hajt meg – elektromágneses mezőt gerjesztenek, ez a mező pedig az elektronokat mozgatva létrehozza a konduktív áramot. Az áramot egyetlen vezetéken, a fázison továbbítják a fogyasztási helyszínre, ahol a nulla vezetéket a fogyasztó másik végére kötve záródik az áramkör, és megindul az elektronok áramlása a fázistól a nulla felé. A nulla a Föld nulla potenciálja, ehhez képest gerjeszt a generátor mágneses mezőt, és ehhez a nulla potenciálhoz képest folyik az áram. Mindig a fázistól a Föld felé.
A ’60-as évek második felében ismerték fel a tudósok, hogy Földünk végtelennek gondolt elektronelnyelő képessége, a nulla potenciál mégsem végtelen. Az elektromos áram robbanásszerű elterjedése azt okozta, hogy a Föld – ami minden fázisból fogadta az elektronokat minden nulla vezeték végpontjaként – lassacskán töltődni kezdett. Ennek első jele volt az a kapacitás eltérés, amit az amerikai energetikusok vettek észre. Az a generátorteljesítmény, ami 1900-ban még meghajtotta az egységnyi áramfelvételű fogyasztót, a ’60-as évekre már nem volt elegendő ugyanazon fogyasztó működtetéséhez. A Föld elektronokkal való feltöltése miatt a nulla kezdett nem nulla lenni, azaz a változatlan feszültségkülönbség – és változatlan teljesítmény – eléréséhez növelni kellett a generátorok teljesítményét. Nem illegális fogyasztók vagy hálózati veszteség okozta az általános teljesítménycsökkenést, hanem a Föld feltöltése.
A Római Klub 1972-es jelentése már pontosan leírta a problémát és előrevetítette a jövőt is. A jövő kilátástalansága miatt a jelentés a legmagasabb biztonsági besorolással rendelkezik, nem hozzáférhető, még a létezését sem ismeri el senki.
Mi is a túltöltési válság lényege és hol tartunk most?
2007-re Földünk az eredeti nulla potenciáltól 3,4%-kal tért el (1965-ben az eltérés még csak 0,35% volt), és az elméleti nulla feszültségszint folyamatosan, egyre gyorsuló ütemben emelkedik. Kína és India iparosodása, a háztartások túlzsúfolása elektromos eszközökkel egyre több elektromos energiát igényelnek, amihez az energetikai ipar örömmel szolgáltatja az energiát. Gyorsuló töltési hurokba kerültünk, kilépési lehetőség nélkül.
Egy százalékos földtöltés 10%-os erőművi kapacitásvesztést okoz a rendszerben. Mára oda jutottunk, hogy minden harmadik erőmű csak arra szolgál, hogy a megemelkedett nulla potenciál ellenállásának legyűréséhez szükséges többletenergiát biztosítsa. Háromból egy, és az arány folyamatosan romlik.
Születtek ígéretes, vagy futurisztikus megoldások a túltöltés enyhítésére, ezek azonban csupán az eszkaláció idejét tolták/tolnák némileg ki. Az USA és Japán hatalmas vezetékrendszert telepített az óceánok alá, hogy a viszonylag alacsony töltéssel rendelkező érintetlen területek nulla potenciálját is ki tudják használni. A Földön belül ugyanis a töltés eloszlása nem egyenletes, évtizedekig is eltart a kiegyenlítés, így az óceánfenék egyelőre valóban „nullább”, mint a szárazföld. A Föld-Nap földelő kábel kiépítése pedig elméletileg néhány száz évvel kitolná a túltöltés bekövetkeztét, azonban technikailag kivitelezhetetlen.
’82-ben, az első ózonlyukkal kapcsolatos átfogó vizsgálat után derült ki, hogy a túltöltési válság nem csak az erőművi kapacitások erodálását okozza. A Föld túltöltése ugyanis azt jelenti, hogy a Földet körülvevő levegőburok elektronokat veszít, alultöltött lesz. Az elektronelvonás ionizációt okoz, aminek első jele az ózonmolekulák nagyarányú csökkenése volt. A nyolcas atomtömegű oxigén a legérzékenyebb gáz az elektronelvonásra, szerencsére csak az ózonmolekulák alakulnak normál oxigénmolekulákká és oxigénatommá, és tényleg nagy szerencsénkre mindez a sztratoszférában történik.
A Föld kb. 10%-os túltöltésénél azonban a hetes rendszámú nitrogén is instabillá válik és ionizálódik. Mivel a levegő csaknem 80%-a nitrogénből áll, a tömeges ionizáció az élet azonnali kipusztulásával fog járni, legkésőbb 2035 körül.
Dolgozatommal nem kívánok pánikot kelteni, sem széleskörű társadalmi vitát kezdeményezni a probléma megoldására, ugyanis a túltöltési válságnak megoldása nincsen, és a folyamat a jelenlegi töltési szint miatt visszafordíthatatlan. De tudnunk kell róla.