Diplomáciának azt az eseménysort hívjuk, melynek során úgy mondunk el dolgokat másnak, hogy azt sem ő nem bánja meg, sem mi nem bánjuk meg később, mégis eredményt érünk el vele. Vegyünk egy egyszerű példát: hatan dolgoznak egy irodában, öten jól öltöznek, elalvás előtt fogat mosnak és lefürdenek, tisztán és rendezetten érkeznek munkahelyükre. A hatodik -nevezzük szánalmas alaknak vagy rendszergazdának- fittyet hány az alapvető társasági szabályokra, hetekig nem fürdik, zsíros a haja, büdös, és szégyentelenül túrja az orrát.
Érdekes helyzet ál elő: azok, akik normálisak kényelmetlenül kezdik érezni magukat attól, hogy valamilyen módon meg kéne beszélni a dolgot a hatodik kollégával úgy, hogy igazán nem sértik meg őt, megőrzik mindenki méltóságát.
Elhatározzák, hogy közösen fellépnek: a szánalmas alak jelenlétében, kávézgatás közben, úgy hogy a szánalmas alak is hallhassa, elkezdenek beszélgetni arról, milyen fontos a test tisztántartása, és milyen jó, hogy van szappan a mai korban, és milyen szörnyű is lehetett a mostanában nosztalgiával emlegetett középkorban, ahol az emberek csak havonta fürödtek le.
A szánalmas alak ezeket a jeleket észre sem veszi, épp kernelt forgat és fél ujjbegyni fikát túr ki hatalmas orrából, amit szokása szerint az asztala aljára ken.
Ekkor a társaság megpróbál egy fokkal magasabb szintű diplomáciai kapcsolatot felvenni: összedobnak pár száz forintot, és tusfürdőt vesznek a szánalmas alak névnapjára, melyet szépen becsomagolnak.
A szánalmas alak ajkát lebiggyesztve átveszi a tusfürdőt, még mindig nem veszi a lapot: bevágja a csomagot a fiókjába, és folytatja az épp abahagyott apache szervere konfigurálását, miközben óriási szellentésekkel fárasztja a másik öt kollégáját.
A társaság teljesen kiakad, a bűz elviselhetetlen már, egész nap ebben a borzalmas szagban kell ülni, ráadásul a rendszergazda ügyet sem vet az eddigi jelekre; fennhangon hangoztatja, hogy szerinte mindenkinek ubuntut kellene használni, az ájfónosok mind buzik és aki vindózt használ, az gyakorlatilag menthetetlen faszkalap.
Ezt nevezzük diplomáciai törésnek. Ebben a szakaszban az álláspontok már olyan szinten különböznek, hogy a finom jelek adása elértelmetlenedik: az öt kolléga összeáll és akcióba lép: egyik este összepakolja a szánalmas kolléga cuccát, és kirakja a közeli vécébe, valamint lecserélik az iroda kulcsát.
Ezt nevezzük diplomáciai csődnek: az álláspontok megkövesednek, mindenki meg van győződve a maga igazáról és már nem akarnak beszélni egymással. Az öt kolléga szeirnt a szánalmas alak faszkalap, a szánalmas alak szerint a másik öt a faszkalap. Emellett a faszkalapnak tekintés okai is eltérnek mások.
Ha az öt kolléga közül az egyik ráadásul a cégvezető, a rendszergazdának nem sok esélye marad, menthetetlenül lapátra kerül.
Sajnos a magyar történelem bővelkedik a diplomáciai csődökben: királyaink és államvezetőink évszázadokon átívelő tanúbizonyságát adták és adják az alapvető diplomáciai érzék hiányának, melyet egykoron jelentős országunk határainak folyamatos módosulása, országunk egyre jelentéktelenebbé válása jelez.
Természetesen ezen a dolgon lehet segíteni: próbáljunk odafigyelni, csapatjátékosok lenni: nem diktálni, hanem közösen és nemzetközi szinten gondolkodni. A hétköznapi emberek szintjén pedig ne csak abból értsünk, ha a másik elküld minket a kurva anyánkba, vannak a diplomáciai csődnek előjelei is.