Az Ötödik Magyar Köztársaságot a Blahán kiáltották ki, legalább négyszáz ember előtt, ami tekintettel a Négyes által indított háborúra, szép számnak mondható. Nem ünnepeltek sokáig, ment mindenki vissza az őrhelyére, kevesek az Astoriához, többek kétszáz méterre előre a Keleti felé. Az alagút sötét volt, mint mindig, csak a Négyes reflektorai villantak fel néhány percenként, ahogy jelezték, lehet a Blahán akárhányadik köztársaság, a technika, a fegyverek és a készletek nagy része a legmodernebb vonalnak jutott, nemsokára úgyis maguk alá gyűrik a demokráciát.
A Négyes volt a Liberális Ököl.
Szervezettségüknek, elszántságuknak és nem utolsósorban hatalmas készleteiknek köszönhetően a Kálvinon keresztül már elfoglalták az egész Kék vonalat, már ami maradt belőle, mert a Nyugatin és a Klinikákon túli részek túl közel voltak a felszínhez, ott rég be kellett robbantani az alagutakat. Arra terjeszkedtek, amerre lehetett; a Liberális Ököl nem kevesebbet tűzött ki célnak, mint hogy megszerzi a teljes kontrollt a metró felett. Az élet felett, a radioaktív felszín alatt.
A köztársaságiak vesztésre álltak, ez akkor vált minden elvpolgáruk számára világossá, amikor a Deákot elvesztették, és megszűnt kereskedelmi kapcsolatuk a Budai Szárnnyal, és ezzel felbomlott a Negyedik Köztársaság. A megmaradt kétállomásos szövetség, az Astoria és a Blaha konföderációja túl gyönge volt a Liberális Ököl nyomásával szemben, hiába próbálkoztak lelkesítő propagandával, hiába fanatizálták az elvpolgárokat a köztársaság eszményével, a hangulat sötét volt.
A másnapi brutális, két oldalról indított támadás elsöpörte őket, az egynapos Ötödik Köztársaság elbukott, a Liberális Ököl Deák és Keleti felől támadó erői egyesültek, és létrejött a totális metróuralom. Szinte.
Most a Budai Szárny következik, tudom, hogy nem nyugszanak, amíg mindent le nem gyűrnek. Nincs hova mennem, Déli pályaudvar, végállomás.
Természetesen loptam, itt az eredeti, és természetesen a legnagyobbaktól, az oroszoktól.