Tisztán hallottam, ahogy kiszakad belőlem. Egy nemzedéknyi szarban állunk, és inkább még egyszer körbehugyozzuk magunkat, mintsem hogy meglátnánk a valódi terjedelmét a világnak. Mikor legutóbb meghaltam, azt hittem valami változhat és mégis, ugyanott vagyunk, ugyanúgy.
Lásd be, ha valamit is alkottál, veled együtt veszik el, ha pedig meg is mentik, az csak valami önön hiúságtól hatva fog bekövetkezni.
Itt tartunk most. Még mondhatjuk ezerszer, hogy ennek nem így kellett volna lennie és úgy sem kerülünk közelebb a megoldáshoz. Ezért szépen, magunkat kihúzva és kihízva, hálát adva a jó sorsnak és mindennek, minek valaha a közelébe is jutottunk, de meg nem érintettük soha, mert akkor összedőlt volna mint az a kártyavár, ami ugyan csak félig készült el és csak bennük volt félig is készen, de még így rozoga talapzaton állva is szimbolizálta azt a kesze és kusza, elbaszott, elszart, nyegle világot, amely nagy óceánként fogja keresztül a mi jóreménységünk kicsi szigetét, a világ összes mocskát és szemetét kihordva rá, hogy vagyunk valakik.
Csak magunkban talán és csak magunk előtt. Ha kilépek az ajtómon, olyan mintha idegen világot látnék minden egyes alkalommal, mert ez nem az én korszakom és nem az én helyem. Mindegy is. Köszönjük meg, hogy vagyunk, ez sem apró dolog. Ami pedig marad, az harag, hány óra, húzóra, hogy áll a szemed, igyál.
*Koccintás*
