BLOGDÉMON, PETIKE, KÖSZ A FŐCÍMLAPOT!
Tegnap, miközben a hokedlin ücsörögtem a konyhában és a hűtőben talált lecsókolbász maradékán nyammogtam, végre rájöttem a nekem rendelt célra. Ideje pislákoló gázlángot gyújtanom az éjfekete sűrű rengetegben, és összefoglalnom – miért is a magyar a legkülönb nemzet? Hadd okuljanak a gyaurok, kiknek arcát a gőg színezi - már ameddig színezheti.
Míg be nem mosok egy jó nagyot.
Mert mi, magyarok alanyi jogon elvárjuk a tiszteletet.
És joggal.
Lévén a magyar szó jelentése: égben lakó Isten. Isten földi mása. Ebből kiindulva nem is értem – nyilván mert teljesen nonszensz - hogy más nációk, pofátlanul, milyen jogon vindikálják maguknak a „kiválasztott nép” jelzőt? Hogy veszik maguknak egyáltalán a bátorságot? A tipikus magyar mindenesetre érzi ezt a vátesz-fílinget. Sőt. Ez mozgatja. Belső motor, saját tüzelésű acélkohó, amely az őt körülvevő mocsokból és tisztaszénből gyémántot éget, százezerfokon. Ez viszi előre, hajtja, nagy tettekre sarkalja - nemzete dicsőségére. Ez hát a kiindulási alap, nézzük a kivételes magyar tulajdonságokat.
A magyar sokoldalú. Egy paralelepipedon. Mindenhez ért, és ezt magabiztosan kommunikálja is. Tengernyi eszét adakozó kedvvel, Florence Nightingdale-ként osztja a rászorulóknak. Neki úgy is bővivel marad. Így a trolin kapaszkodva is Gilgamest mormol, miközben párhuzamosan politikailag elemez, (a maga elé vizionált Török Gáborral félhangosan vitatkozva, néha-néha letorkolva, vagy fénykardal eret vágva belé) ezalatt, mintegy félvállról, odavet egy kétflekkes kritikát, a mellette álló, afrikai rasszú bevándorlónak a kereskedelmi média elvetélt műsorstruktúrájáról, végül grátisz bemondja a köznek a nyári futball VB eredményeket. Persze a reggeli BKV-s szórakozása alatt sem tétlenkedik. Nem - a lustaság határozottan nem magyar tulajdonság – így, mivel ért hozzá, félkézzel skicceli a relativitáselmélet továbbgondolását, és alternatív kiskereskedelmi hasznosítási módozatait. Csak úgy, nagyvonalakban persze. Az utókornak. A jövő nemzedékének. Akikre folyton-folyvást gondol. Mert szociológiailag magasan képzett és szenzitív.
Azaz magyar.
Ujját folyamatosan a kor ütőerén tartva, naponta képes korrigálni az irányt. Ha kell, pirosban látja a világot, ha kell a narancs a kedvenc gyümölcse. Mindig áptudét. Trendi. A „trend” szó is magyar ’találmány’ egyébként, jelentése: amagyaraztudjaatutit. Érzékeny, kifejező tekintetű szemét intelligens arcszélt adó szemüveg keretezi, divatos pirossávos szárral. Lágyan torzítja a világ éles fényeit, UV3.fokozat, piszkosul szűr, állat mód szelektálja a büdös beszivárgókat káros sugarakat - echte magyar találmány, naná. Mi más is lenne?
A magyarok jövőbe látnak. Az említett VB-végeredményből, mint eklatáns példából levezethető nagyvonalúságukon túl,(ez is jellemző tulajdonsága a népnek egyébként) Nostradamus magyar származása köztudott. Bár megjegyzem, idétlen eredeti neve miatt: Nostrada Mór, egyes sémita körök is próbálták magukénak vallani - de aztán beégtek kegyetlenül. Azóta a kabbalista mocsokkal próbálkoznak, mint jövőbelátó gagyi kóklerkedéssel, de komolytalan az egész fusizás, kár belé a szó is. Tulajdonképp’ nem csodálkozom - zugorákulumokból manapság lassan Eufráteszt lehet rekeszteni. A tiszta magyar nem erőlködik. Nem használ tiltott VADA-inkompatibilis szereket a révüléshez, úgy mint gomba, delfoi-füst, szentnek mondott, de hatóanyag nélküli füvek, szárított madárszar őrölve, koraszülött agyvelő, AB pozitív sárkányvér. Csak belenéz a szemedbe, és megmondja elkúrod egy hét múlva, vagy nem kúrod el a beszámolót - na meg persze a ringóseggű Valikát a kettő béből.
Mindezt jóindulattal teszi.
Az túlteng benne.
Mindenkinek segít, ahol tud. A segítőszándék a magyarnak vezérlő csillaga. Ahol baj van, legott ott terem, és belső lelkierőtől és késztetéstől hajtva, spirituális segítséget nyújt. Balesetnél egészen közel áll meg, szorosan körbevesz, rád szegezve delejes tekintetét feszt áramoltatja a gyógyító energiát. Csak győzzed lefejteni az ezoterikus áramkörről.
Ezért mondom, a magyar jószíve már-már túlzás.
Rajongva örül a másik sikerének, pénzének, előmenetelének. Bármilyen kis boldogságában osztozik, mert osztozni akar. Ilyen a természete, a jóemberség genetikus. Ez a magyar-kromoszóma. Minden jót kívánva levélben, szóban, kommentben, feljelentésben, bírósági beadványban - bárhogyan de részese akar lenni örömödnek. Hatalmas vajszíve nem fér el érző kebelében, így gyakorta kívülről hordja, kokárda formára hajtogatva. Hadd lássa a világ!
Hadd csodálja.
Végül is ezért tartjuk a világot.
Mi, magyarok.
A magyar szereti a szépet.
A kellem iránti rajongása a magyarnak a nép férfi tagjait arra késztette, hogy évszázadok alatt az udvarlás művészeivé váljanak. Úgy teszi a szépet, mint senki. A világban csak „magyarkodásnak” hívják a precízen kidolgozott, több mint százezer releváns tanulmányban elemzett és csodált technikát, amivel elegáns és frappáns módon adja tudtára a híresen szép magyar nőknek tetszését. „Basználak Bözsi!” – Kell-e ennél frivolabb, dévajabb, tömörebb mégis líraibb és nyelvtanilag virtuózabb üzenet?
Nem hiszem.
Épp’ ezért a magyarkodást oktatják is a híresebb, nem magyar egyetemeken. Bár exkluzívan, az igaz, mert csak a kiválasztottak ismerhetik meg az ősi tudást. A szemináriumokra bekerülni, majdhogynem lehetetlen. Vérre menő tülekedésük hízelgő, ámde teljesen magyartalan, mivel egy magyar mindig úriember, soha nem tolakszik. Nem nyomakszik. Nem fúr. Nem farag. Eleve elítéli az asztalosmunkát. Ilyen alantas kézi szerszámgépészettel Atlantisz örökösei nem foglalkoznak.
Akiben csöppnyi önbecsülés leledzik, annak egyetlen életcélja van: Magyar akar lenni.
Mindegy milyen áron.
Mindegy hogyan.
Akár beférkőzéssel is.
Azonban mivel megbocsátó, nagyvonalú nép a magyar, ezt szelíd mosollyal tűri, és csak szeretetből, néha dorgálva jegyzi meg: Büdösapádfaszát akarod már az országomat elfoglalni, rohadt pajeszos szemétláda, takarodjál haza a fajtádhoz, Tel-Avivba, amíg szépen vagyok!