Tegnap volt az első országos sírásóverseny, hadd nem mondjam, mennyi munkámba került, mire megszerveztem. Nem véletlenül nem publikáltam semmi szenzációsat itt az elmúlt hónapokban.

A verseny igazi céljáról nem adhatok ki semmi információt, de az remélem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a legjobb sírásó-teamet nem azért kerestük meg egy országos verseny keretében, hogy a nyakukba akasszuk az aranyérmet. Csak a selejtezők és az elődöntők elvittek annyi energiámat, mint egy olimpiai pályázat előkészítése, és hát ismét hadd ne mondjam, azzal is ki foglalkozik. Hiába, aki ért a dolgokhoz, annak van munkája.

Most néhány kulisszatitkot osztok meg a kedves olvasóimmal a sírásóversenyről, aztán majd az okosabbak összeköthetik a dolgokat akkor, ha majd meglesz az az állami temetés is, amire egy ideje már készülünk.

Az első és legfontosabb tény, ami a híradókból kimaradt, hogy nem kamu sírokat ásattunk a sírásókkal, hanem igaziakat. És mi az igazi sír legfőbb ismérve? Igen, bizony, abba belekerül egy halott. Mégis, hogyan tudnánk felmérni a sírásók valós képességeit, ha tudnák, hogy csak gödröt ásnak, nem sírt? Sehogyan. A mentális erő legalább olyan fontos, mint a fizikai felkészültség, és higgye el mindenki, hogy ásni sokan tudnak, de sírt ásni csak kevesen.

Tehát halottak is voltak a koporsókban, amiket a sírásó-brigádok leeresztettek a sírokba. A nézők ezt persze nem tudták, nekik azt mondtuk, hogy a koporsókban homok van, annyi, amennyi egy átlagos ember súlya. A brigádokkal meg aláírattunk egy titoktartási nyilatkozatot. Ja, és remélem, nem kell külön kiemelnem, hogy muszáj volt koporsókat belerakni a sírokba, hiszen anélkül csak kiástak volna egy gödröt, amit utána betemetnek, és sehol a sírhant.

No de ki az, aki ilyen körülmények között válna meg a hozzátartozójától? Verseny, tömeg, szurkolók, és sehol egy pap, a méltóságteljes búcsúztatás lehetetlen. Ráadásul koszorúk se voltak, mert nehezítették volna az elkészült hantok pontozását.

Az okosabbak már kapizsgálják, igen, a megoldás a bűncselekmény. Felderítetlen gyilkosságok áldozatai voltak a koporsókban, aminek két igen fontos oka volt. Egy: nem kellett a hullák elrejtésével foglalkozni. Ha már úgyis volt egy verseny, ingyen elásták az összeset. Kettő: a tökéletes rejtekhely. Nincs az a rafinált rendőr, akinek az eszébe jutna, hogy egy sírásóverseny helyszínén keressen igazi hullákat. Mondom, a tökéletes rejtekhely.

Azt fedje jótékony homály, hogy kik fekszenek a sírok mélyén. Persze azok, akik figyelemmel kísérték, hogyan fogyatkoznak a posztok a Kigondoltamon, és hogyan tünedeznek el a szerzők innen, talán sejtik.