"...mert így történt, és amint történt, az mindig csak utólag bomlik ki egészen, hogy érthető legyen, emlékezetünk homályos tükreiben nyer formát (az emlékezés kettős természete: bontás és egyesítés-megjegyzendő!) ; a visszatekintő pillantás rendezi sorba a láncszemeket, és tesz rendet a tűnő jelen káoszában.

Nem csoda hát, hogy nem vettünk észre, hogy köztünk jár, amíg a mindennapi semmivel, kásahabarással foglalatoskodtunk: kásában úszik a kispolgár, és kása lészen maga is; a koronás fő a matéria mélyén ül, mint ásvány a meddő salakban.

(...)

Jönnek pedig hamarost fényes idők és új hajnalok, és napjai a diadalnak, és zajos örömök és ünnepi tornak ülése, mert maholnap már nem lészen többé üres a trónus, és a bámész, állati várakozás ideje örökre elmúlik, mert fennhangon dícsérhetjük őt, ki visszatért közénk, zenghetjük a rejtőző nagyság dícséretét, mert ő győzedelmes és uralkodó, és a bujdosás évei nem tevék keserűvé, senem bosszút kovácsolóvá, mert állhatatos ő szívében, és erős az ő elméje, miképp erős és derűs a napkorong, a mélységes-kék magasban, felhőzze bár fellegek takarója, vagy forduljon éjszakára a földgolyó; ő mentül ragyog tovább a néma sötétség csarnokaiban, és a csillagoknak bont fénykoszorút."