Vasipari szakemberek régóta ismerik az anyag elfáradásának jelenségét, amikor egy fém a sok hajtogatástól előbb csak elveszti tartását, majd eltörik. Kilágyul az anyag, mondják.
Évtizedek óta kutatom a kilágyulás fizikáját, ez az egyik legmagasabb prioritású projektem az LHC-ben. A minden dolgok elméletével kapcsolatos összes problémát már csaknem megoldottam (emlékeztetőül: elmélet a gravitáció, az elektromágnesesség, a gyenge kölcsönhatás és az erős kölcsönhatás egyesítésére), a kilágyulás volt az egyetlen tényező, ami nem illeszkedett a teóriámba. De most olyan leletek kerültek elő, amik alapvetően változtatják meg eddigi ismereteinket az univerzumról, az anyagról és a kilágyulásról. Helyrekerült az utolsó részlet is.
A nagyközönség egy bulvárlapban találkozhatott először azzal az állítással, hogy a mi univerzumunk előtt is volt univerzum, a világegyetem nem egy megismételhetetlen valami.
Később az egyik legkomolyabb tudományos műhely is megerősítette a bulvárhírt, bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy a mi világegyetemünk és időnk előtt is volt világegyetem és idő.
Valami nemzetközi összeesküvés miatt a Big Bang keresésre ezekről a hülyegyerekekről jöttek elő a képek. Mindegy, Nobel-díjhoz ez is jó lesz.
Innen csak egy logikai ugrásra volt szükségem ahhoz, hogy helyre tegyem az utolsó kockát is a nagy egyesítő elméletemben: ha van rendszeres Bumm és Reccs, azaz a világegyetem újra és újra felrobban, majd létrejön és összeomlik, akkor szükségszerűen kilágyul ebben a nagy ciklikusságban, mint a sokszor hajtogatott fém. Azaz van helye és értelme a kilágyulásnak az elméletemben.
Nobel-díjam garantált, az egyetlen kérdés, hogy át tudom-e venni még ebben az univerzumban, vagy meg kell várnom a következőt.