" A restaurátor nem azért van, hogy vizesedjen a háta..."                                

                                                     Nemes Takách László                                                                            

últunkban rejlik a jövőnk...!

Ki ne hallotta volna, ezt a kinyilatkoztatásnak tűnő mondatot, melyet főként nemzeti ünnepeink alkalmával, egy pulpitus tetejéről, magukat vátesznek képzelő szónokok zúdítanak a nyakunkba menetrendszerűen. De vajon milyen tanúságát adhatják a dicső, vagy a nem is mindig annyira büszke múltnak? Bizony napjainkban, az internet mindent behálózó világában, kézzel fogható bizonyítékokra van szükség az egyre növekvő számú kétkedők meggyőzésére.                                                                                

Ma még ennek érdekében, rohamosan fogyó számú, magasan kvalifikált szakember fáradozik szorgos hangyaként, hogy viharos történelmünk megmaradt tárgyi emlékeit konzerválja, rendbetegye és megőrizze az utókor számára. Áldozatos munkájukat olykor igen mostoha körülmények között végzik, teszik ezt csendesen, kitüntetésre nem várva, hivatásuk iránt érzett maximális alázattal. Amit a hétköznapi ember ócska kis cserépdarabnak, vagy rozsdás csapszegnek néz, az a restaurátornak a "TÁRGY". Sokan, sőt túl sokan gondolják azt, hogy egy földből kifordított fadarab értéktelen hulladék, egy régi foszladozó szőnyegdarab csak lábtörlőnek, vagy a fotelba telepedő kutya feneke alá bolhafogónak használható rogydarab. De állíthatom, ez súlyos tévedés.        

Mert miről is van szó valójában?

Vegyünk egy gyakran előforduló, hétköznapi példát. Amikor egy mezőgazdasági dolgozó ekéje kifordít a földből valamilyen leletet, azonnal a helyszínre sietnek a régészek, és elmaradhatatlan kísérőik, a restaurátorok. Mintha a méltán klasszikus XVII.századi spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra, Don Quijotéjának hőse kelne életre. Ők a régészek Sancho Panzái, ők azok, akik a leleteket "in situ" (a helyszínen) rögzítik, szállítható állapotba helyezik, hogy további sérülésektől megkímélve a tárgyat, a múzeum restaurátor műhelyébe beszállíthassák. A szabadban végzett felelősségteljes munka okozta feszültség oldása, valamint a feltalált lelet megünneplése, szinte minden esetben némi alkohol elfogyasztásával történik, az ásatáshoz földrajzilag legközelebb fekvő, irodának kinevezett vendéglátóipari egységben.

A múzeumba szállítás után, a műhelyben az első munkafázis, a tárgy megtísztítása az évszázadok alatt rárakódott szennyeződéstől, -fémtárgyak esetében a rozsdától, -fából készült tárgyak esetében a gombáktól, farontó bogaraktól. A tisztítószerek használata, némely tisztítási eljárás tartós egészségkárosítást eredményezhet, ezért a restaurátor némi alkohol elfogyasztásával közömbösíti a negatív hatásokat. A tisztítás után fotók, rajzok készülnek a leletről. Megtörténik az anyag, és a kor meghatározása, kialakul a restaurálás menete, melyet írásban rögzítenek. A megfeszített szellemi munka, a részfeladat elvégzése, minden esetben némi alkohol elfogyasztását teszi indokolttá.

És az igazi munka, az alkotóművészi varázslat még csak ezután kezdődik, a járatlanoknak ezernyi titkot rejtő restaurátorműhelyek mélyén. Ennek aprólékos részleteivel nem untatom a tisztelt olvasót, de az már az fentebb leírtakból is kiderült, mennyire nehéz hivatást választ az, aki restaurátornak szegődik. A főleg a májat, de más létfontosságú szerveket is megtámadó, igen veszélyes alkohol mindennapos használata teszi próbára a mesterek állóképességét. A régi szakemberek kihalásával sajnos egyre kevesebben vannak azok, akik átadhatnák ifjú követőiknek a szakma csínját-bínját, mesterfogásait. Így a restaurálás is lassan a régi, feledésbe merülő művészi kézműves szakmák számát fogja gyarapítani.

De gondoljuk végig a következményeket. Mi történik, ha kihal ez a régi tárgyakkal foglalkozó mesterség?

Hol fognak külön esküt tenni az új pártok képviselői a parlamentben, ha nem lesz szakember, aki rendbe tegye a koronát, a palástot, és a jogart? Mibe fogják fektetni kedvelt politikusaink kőkemény munkával megszerzett, jól megérdemelt milliárdocskáikat, ha nem lesznek műtárgyak? Mibe fogják az adózás elől offsór cégekbe kimenekített profitot fektetni, adópréstől megnyomorított nagyvállalkozóink?

Végül csődbe mennek a múzeumok is, hiszen nem lesz mit kiállítani, bár lehet hogy jól konzervált, kitömött restaurátorokat fognak a központi múzeumok tárlóiban mutogatni.