Az olaszok furcsa egy népség. Természetesen valójában nem is léteznek. Akárcsak a franciák vagy a németek a XIX. században tudtak csak összetákolni egy országot. Pozitív tulajdonságuk, hogy ugyan ellopták a zászlónkat, de elforgatták, valamint az, hogy a magyar nők kurválkodásra hajlamos rétegét sikeresen takarítják el hazánkból olaszos hangzású művésznevekkel felturbózva. Az olaszok valamiért hajlamosak a terület egybeesésének okán magukat a Római Birodalom jogutódjainak tekinteni. Ez természetesen nem állja meg a helyét, az egykori Rómában az Aranykorban, távolról sem a szedett-vedett cigány (értsd barna szem, barna haj, kreolos bőr) népség dominált. Harcos, bátor nép. Ezt az 1940-es években is bizonyították, mikor is az akkori világ legfejletteb hajóhadát szinte egyenként bocsátották próbára: vajon kinyír-e minket az angol túlerő? A válasz minden esetben igen volt, de ők nem vesződtek stratégiával, taktikával mint az elődeiknek tartott régiek. Gyarmatosítóként is vitéznek bizonyultak. Talán ők az egyetlen európai ország, akiket Afrikában a négerek megaláztak, már a XIX. században.
A híres olasz konyha érdekesen épül fel. Míg a magyar konyhát sokan fikázzák, hogy a paprika nem is ősi magyar fűszer, sokan az olaszoktól a paradicsomot természetesnek veszik. Mint ahogy azt is, hogy ha lőnek ránk megadjuk magunkat. Akkor is, ha túlerőben vagyunk, mert otthon vár a mamma és főz nekünk. Vajon mit? Hát mondjuk valami tésztát amit ezerféleképpen elnevezünk, s teszünk rá valamit, ami akad otthon. Vagy süt egy pászkaféleséget csak épp élesztővel, s kerül rá valami maradék. Ezt pizzának nevezik.
Az olaszok egyébként tehetségesek a filmművészet, a zene, s az autógyártás terén.
A Lamborghini kitûnô kedves Lucecita.
Az utolsó 100 komment: