A XIX. század végén, soha nem látott, rohamos fejlődésnek indult fővárosunk. Gomba módra nőttek ki a földből a korabeli építőmunkások szorgalmas munkájáról tanúskodó bérházak, paloták, amelyek a mai napig meghatározzák Budapest arculatát. Az épületek az akkori igényeknek megfelelően, hatalmas belső terekkel, nagyméretű lakóhelyiségekkel épültek, melyeket a meglehetősen zord, hideg teleken bizony erősen kellett fűteni. A megfelelően otthonos, temperált hőmérséklet eléréséhez erősen szennyező fát, kokszot és szenet használtak, aminek az lett a következménye, hogy a képződő korom eltömítette a kéményjáratokat. A korabeli krónikák több olyan tűzvészről emlékeznek meg, aminek ez az igen veszélyes jelenség volt az okozója. Ebben az időben alakult ki a kéményseprő mesterség, mondhatjuk azt is, hogy beköszöntött a kéményseprők reneszánsza. Az utcákat párban rovó kéményseprők végezték a kéménylyukak és a kéménnyílások tisztításának roppant felelősségteljes munkáját, a korabeli háziasszonyok örömére, és legteljesebb megelégedettségére. Ruházatuk fekete volt a reátapadt koromtól, de elegáns cilindert viseltek, ezzel is jelezvén a szakma arisztokratizmusát, és művelői előkelő helyét az iparostársadalomban. Felszerelésükhöz tartozott a kefében végződő hosszú tisztitósodrony, a láncosgolyó, és természetesen a létra melynek fokain megközelíthették a legeldugottabb kéménylyukat is.
Népszerűségükre jellemző volt, hogy még a közismert -"Kéményseprőt látok, szerencsét találok...!"- kezdetű mondókát is a kéményseprők ihlették. A rövid rigmus komoly mögöttes tartalommal bírt, miszerint ha valaki kéményseprővel találkozott az utcán, gyorsan elmondta a mondókát és eközben ha háromszor megcsavarta a kabátgombját, teljesülhetett az a kívánsága, melyre eme cselekvéssor közben gondolt. A feladat összetettségét, és bonyolultságát jellemzi, hogy a kor eseményeit megörökítő annalaesek nem emlékeznek meg egy olyan esetről sem, hogy a kéményseprők megpillantásakor végrehajtott rituális szertartás végrehajtói közül ért-e valakit különös szerencse, kívánsága teljesült-e valaha, de ismervén a kéményseprőpopuláció meglehetősen nagy számát, feltételezhető, hogy a gombkötök és rőfösbolt tulajdonosok jól jártak, a leszakadt és elgurult gombok pótlása nyomán elkönyvelt profit bezsebelésével. A kéményseprők népszerűségére jellemző, hogy az egyik legismertebb, patinás hazai édesipari terméket, a szigorúan őrzött, titkos receptúra alapján készült, vonzóan fekete színű, ínycsiklandozóan szalmiák ízű "NEGRÓ" cukorka bon-bont évtizedeken át a blickfangos, -"NEGRÓ, a torok kéményseprője...!"- szlogennel reklámozták, sőt hovatovább a terméket népszerűsítő plakátról is egy szorgalmasan kéményt tisztító szakember mosolyog ránk, mintegy a cukorka szopogatására csábítva.
E szakma tündöklése átívelt az egész huszadik századon, nimbusza azonban mára erősen megkopott. Az első, kiheverhetetlenül megrendítő csapást a jól kormoló, bár megfelelő fűtőértéket produkáló NDK brikettet felváltó földgázfűtés mérte a kéményseprő társadalomra. A hagyományos kályhákat, sparheltokat szinte teljes mértékben kiszorították a modern fűtő és főzőalkalmatosságok, divatba jött a központi és távfűtés, melyek elterjedésével drámai módon lecsökkent a tisztítható kémények száma. A budapesti utca forgatagát színesítő, jellegzetes munkaeszközeivel tovasiető kéményseprő figurájával már csak nagyritkán találkozhatunk. A fém Schiedel-kémények, napkollektorok korában, melyekre már felmászni sem érdemes, sutba téve a drótoskefét és a láncosgolyót, irodákba szorultak vissza, leginkább megalázó hatósági feladatokat kényszerülnek ellátni, szakvéleményeket körmölnek, esetleg kéménypénzt és illetékeket kaszíroznak be, hogy szerény megélhetésüket biztosítsák. A környezetbarátnak kikiáltott szélkerekek végképp ellehetetlenítették ezt az évszázados hagyományokkal rendelkező foglalkozást, hiszen ezek tisztítását még a kotrószakmában semmiféle múlttal nem rendelkező cirkuszi légtornászok is el tudják végezni, nincs szükség a kéményseprők sok évtized alatt megszerzett tudására, kifinomult szakmai tapasztalatára.
Szomorú epilógusként, olykor szilveszterkor még fel-fel tűnik jellegzetes alakjuk, hónuk alatt visítozó újévi malacot és pezsgőspalackot szorongatva. Utódaink azonban már csak a farsangi maszkabálok színes forgatagában pillanthatják majd meg egy-egy rövid pillanatra, eme egykor legendás hírnévnek örvendő szakma utolsó képviselőit. Itt az ideje kimondanunk, hogy a ma még élő néhány, ritka fehér hollóként véletlenül felbukkanó, kormos fekete ruhába öltözött szakemberrel igazi unikális ritkaságszámba megy a találkozás.
Sajnos szomorúan fanyar aktualítássá vált a régi mondás: -"Kéményseprőt látok, szerencsét találok...!"
