Nyald már ki, mondta F. úr K. asszonyságnak, és úgy potyogtak ajkai közül a szavak, mint a trágya az állatok végbeléből. Hozzátett még valamit, feszült mormogással, de azt nem lehetett érteni, mert addigra már elfordult, és vizenyős tekintetét újból, konok elhatározással a fekete-fehér celluoid fénykép homályos foltjaira szegezte. Látszott rajta, hogy erőlteti ezt a figyelmet, mert szája széle furcsa fintorba futott, és mereven tartotta magát, mint mindig, ha belülről feszítette a méreg. K. asszonyság észrevette a színleltséget a dologban, és nem felejtette el közölni is ezt F. úrral, aki továbbra is a kis fénykép homályos foltjaira meredt, mint a rendíthetetlen férfiúi bizonyosság gránitszobra. K. asszonyság megjegyezte, hogy F. úr úgy viselkedik mint egy óvodás, és néha igazán kedve lenne (mármint K. asszonyságnak lenne kedve) szétverni azt az infantilis valagát (mármint F. úrét, hogy miért pont a valagát, az valószínűleg örök rejtély marad, ahogyan az is, vajon K. asszonyság miért pont a lila kalapját vette föl a vacsorafőzéshez, F. úr a maga részéről meg volt győződve, K. asszonyság a városba megy kurválkodni, és ebbéli meggyőződését igyekezett is kifejezni K. asszonyságnak délelőtt, a hallban, amikor a fiuk jött látogatóba a feleségével, meg a szindrómás unokával, a szindróma pontos nevét csak a feleség tudta volna megmondani teljes bizonyossággal, mert szoros kapcsolat fűzte beteg gyermekéhez, azonkívül kivételes memóriával is rendelkezett, amint azt általános iskolai tanárnője, M. néni is megmondta többízben, egy-egy mosolygós arcocska beragasztásának kíséretében, amely mosolygós arcocskákra a feleség (akit egyébként H.-nak hívtak, a barátjai meg csak egyszerűen H.-nak nevezték) titkos örömmel és boldog büszkeséggel emlékezett, és módfelett sajnálta, hogy már elvesztette a halványzöld kis füzetét, amibe a tanítónéni ragasztotta a mosolygós arcocskákat, még a Békésgyöngyösi Általános Iskola tizenhetes tantermében)
Akkor rohadj meg magadba, vén hülye, sommázta K. asszonyság véleményét F. úrról, és a tevékenységről, amivel amaz foglalatoskodni méltóztatott, mármint hogy egy homályos kis celluoid fénykép elmosódott foltjaira meredt, ahelyett, hogy élete párjára, K. asszonyságra figyelt volna. Ráadásul nem is érdekli az a szaros fénykép, mer nem tud figyelni, mert be van pöccenve Őurasága-vélte K. asszony, és kiviharzott a nappaliból. F. úr még utánakiáltotta, hogy felőle meg is dögölhet akár K. asszonyság, és szétfagyhat a kurválkodásban, vagy elcsaphatja egy troli, őt, F. uraságot igazán nem fogja érdekelni. Mert F. uraságnak most fontos dolga van. (Ez utóbbit biztosan tudta F. uraság, érezte, hogy most egy megoldandó problémával áll szemben, egy legyőzendő akadállyal, és mint eltökélt férfiú, neki ezt az akadályt le kell gyűrnie, félre kell söpörnie, mert F. úr a lelke mélyéig, izgatott remegéssel tudva tudta, hogy elveszett ifjúságát tartja most a kezében, csak valamiképp a halovány, szürke-fekete formák mögé kell látnia, és megragadni az alatta bújó igazságot, és nem ereszteni, akármennyire is fickándozik és csapkod, mint egy síkos hal.)
Folyt. köv.