Nem emlékszem, hogy írtam-e már az alkotói válságról, mert olyankor a gyógyszerek meg az elektrosokk miatt elég sok minden kiesik, de mindegy is.
Elég sokféle válságba szoktam egyébként kerülni, pénzügyibe, szerelmibe, sokszor egészségügyibe, életmódbelibe satöbbi. Most, hogy így elkezdtem összeszámolni a válságaimat, rájöttem, hogy tulajdonképpen mindig válságban vagyok. Ha éppen nem, akkor az olyan ritka és különös dolog, hogy válságnélküliségi válságot okoz. Kemény, mi?
De most az alkotói válságról írok.
Alkotói válság olyankor jön, amikor nem tudok alkotni. Semmit, még egy nyomorult blogbejegyzést se. Azt egyébként elég könnyű írni, általában beleolvasok három-négy portugál blogba, aztán lopok valami ötletet, és learatom a babérokat. Nálunk ugyanis senki nem beszél portugálul, ezért soha még csak meg se vádoltak plágiummal. Évek óta lopom őket, még az ötletlopás ötletét is egy portugál blogon olvastam. Az a blogger a baszk blogokról lopott, de én csak portugálul beszélek, hát a portugáloktól lopok.
De ha válság van, akkor a lopás se megy.
Ülök csak a gép előtt, mint most is, és azon agyalok, hogy miről írjak. Vannak persze ötleteim, de mind unalmasnak tűnnek ilyenkor. A pápaválasztás belülről; a hét, amikor véletlenül a CERN földalatti gyorsítójában ragadtam, és majdnem eltalált egy protonsugár; egyike vagyok annak a három embernek, aki tudja, ki is Jakab Andor; és ki a két meleg miniszter a magyar kormányban. Jó témák, talán még az olvasókat is érdekelnék, de engem nem. Most nem. Épp ez a lényege a válságnak, a fásultság, a levertség, az életuntság olyan erős, hogy semmi nem bír kimozdítani a holtpontról.
Csak ülök, és semmit nem írok.