Magyarország nagyszerű helyen szerepel az összesített olimpiai éremtáblázatban, a hetedikek vagyunk. Megelőzzük Ausztráliát vagy éppen Kínát, csak a négy legrégebbi atomnagyhatalom és a második világháború nagy vesztesei, az olaszok és a németek előznek meg minket. Ebből is látszik, hogy ahol fegyver van, ott minden van.
De lehetnénk sokkal jobbak is, ha nem csaltak volna el tőlünk egy rakás aranyat, és ha nem alakítják a katonai nagyhatalmak úgy a játékokat, hogy az csakis nekik legyen jó.
Ma már szinte hihetetlenül hangzik, de az olimpiai játékok valamikor nem a biokémikusok versenye volt. Nem a milliárdos költségvetésű laborok versenyeztek egymással tenyésztett és csordultig bedrogozott sportolópéldányokkal. Nem a katonaság tesztelte a legújabb képességnövelő csodaszereit, és nem az szerezte meg az aranyat, aki olyan doppingszert tudott előállítani, ami még nem volt a tiltólistán, vagy éppen nem tudták felismerni az ellenőrök.
Az Olimpia régen a test és a szellem viadala volt.
Valamikor nemzetek legkiválóbbjai küzdöttek egymással azért, hogy kiválasztódjon közülük az a néhány, aki megfelel az ókori görög ideáknak. Szinte félistenek, legyőzhetetlenek és utánozhatatlanok. Nemcsak fizikai képességeikkel emelkedtek a többi ember fölé, de szellemi óriások voltak ők, az adott kor legnagyszerűbb művészei.
Mondanom sem kell, hogy mi, magyarok voltuk az egyik legeredményesebb nemzet a nyári olimpiai játékok művészeti versenyein. És ez lett a vesztünk.
A hagyományos sportversenyek mellett a sporthoz kapcsolódó művészeti alkotásokkal is lehetett versenyezni egy ideig az olimpián. Magyarország nem csak az atlétika, az úszás és a vívás nagyhatalma volt, hanem a művészeteké is.
Elég csak Hajós Alfrédra gondolni, aki 1896-ban két első helyet is úszott, leckét adva a többieknek abból, hogy mi is az az úszás. Fizikailag is kiemelkedett a mezőnyből, de észbeli képességeit tekintve is, ugyanis amíg a többiek a kor elterjedt úszásnemében, a mellúszásban úszták a távokat, ő gyorsúszásban úszott és nyert. A mai gyorsúszás – egyébként freestyle, szabadstílus, mindegy hogyan, ami a leggyorsabb – akkor még ismeretlen volt, éppen Hajós ismertette meg a világgal. Győzelme után kezdte el a világ megtanulni a gyorsúszást.
De Hajós Alfréd kiválóságára az 1924-es nyári olimpiai játékok a legjobb példa, ott ugyanis ezüstérmet szerzett a művészeti verseny építészet kategóriájában (aranyat nem adtak ki).
Volt még rengeteg magyar érme a művészeti versenyek szakágnak, irodalom, szobrászat, festészet és építészet, megannyi olyan szép sportterület volt, ahol mi, magyarok nagyot tudtunk alkotni.
A második világháború után a győztesek megreformálták az olimpiát. Céljuk egyértelműen az volt, hogy a világból intellektuálisan kiemelkedő Magyarországot elnyomják, hogy az olimpián csak olyan sportágak maradjanak, ahol a nagy számok és a nyers erő alkalmazásával lehet sikereket elérni. 1948 volt az utolsó olimpia, ahol művészeti versenyeket is tartottak, utána eltörölték ezt a nemes szakágat. Földes Éva epikai művek versenyszámában elért bronzérme volt Magyarország utolsó olimpiai művészeti érme.
Képzeljük el, hol helyezkednénk el ma az olimpiai éremtáblázaton, ha még mindig sportág lenne a művészetek. Nem lenne ellenfelünk, emlékezzünk Wass Albertre, Kertész Ákosra vagy Nyírő Józsefre, aranyérmesei lennének ők az epikai szakágnak. És ahogy a fizikai sportok is ki- és bekerültek az olimpiai sportágak közé, minden bizonnyal a művészeti szakágak is frissítésre kerültek volna. Líra és epika mellett a blogolás is olimpiai sportág lehetne, Magyarország pedig nagy valószínűséggel egy újabb aranyérmessel gazdagodna.