A minap sétálgattam a lakóhelyemet övező réten egyedül, de nem magányosan. Ilyenkor tisztítom meg elmémet a munkahelyi gondoktól, a stressztől; regenerálom magamat, hogy másnap is helyt tudjak állni száz százalékosan a munka frontján.

Az idő szép volt – nem túl meleg, nem túl hideg –, és eső sem esett napok óta, száraz volt a fű, nem kellett attól tartanom, hogy kényelmes lábbelim átnedvesedik. Finom szellő simogatta az arcomat, távolból madárcsivitelést sodorva felém; felidézte bennem az elmúlás kósza gondolatát, hiszen mostanában indultak hosszú útjukra a vándormadaraink és érkeznek a hideg Skandináviából vendégeink, hogy nálunk szálljanak szembe Tél Tábornok hosszú hadjáratával.

Illatoztak a mezei virágok, az árvácska, a kakukkfű és a gyöngyvirág; zsongtak a szorgos méhek, gyűjtötték a nektárt télire, amikor eszembe jutott, hogy nem írtam még a nők kiválóságáról.

Nem is fogok.