A komolyzenét az különbözteti meg az értéktelen hulladékzenétől, hogy befogadásához és értő élvezetéhez szellemi érettség és kifinomult ízlés szükségeltetik. Ebben hasonlít a komolyblogolásra.
A komolyzene nélkülözhetetlen kellékei a hegedű, a zongora, a trombita és a cintányér. Meg az oboa. Van még pár, de felsorolni szinte lehetetlenség volna és az átlagembernek úgysem mondanak semmit ezek a szavak.
Komolyzenének nevezzük a nagy zenekari műveket, ezesetben egy szürke és torzonborz üstökű, frakkban hadonászó férfi hátát szemlélhetjük elgondolkodva az egész heppening során, de komolyzene az is, ami a televízióból, műsorzárás előtt ömlik el lakályos bérleményünk falai közt.
A komolyzenei előadók furcsa, bogaras népek, a lakásuk macskaszagú, a megjelenésük elhanyagolt. Életük a zene körül zajlik, a mindennapokban esetlenül forgolódnak és zavaros lében úszó tekintetüket mélán emelgetik a hypermarket közepén tanácstalanul és segélykérően. Szóval élhetetlen félnótások, bár gondolom, azért van mit a tejbe aprítaniuk, ha többszázezres hangszerekkel villoghatnak a vidéki haknik során.
A jó előadáshoz teljes átszellemültség, már-már transzközeli állapot kívánatos. Egy magávalragadó koncert képes a tömegeket székükhöz szegezni és elhitetni, hogy ami hallható, az nem egy utolsókat rúgó keverőtárcsás mosógép fülsértően idegesítő nyiszorgása, hanem értékálló, magas minőségű mű brácsára és kszilofonra.
Összegezve: habár a komolyzene ódivatú haszontalanságnak tűnhet, legyünk toleránsak, ne sajnáljuk adóforintjainkat attól a pár kisnyugdíjastól, akiknek ez az egyetlen szórakozása. Sőt köszönjük meg nekik, hogy - mintegy kultúrmisszióként - a csutkára felcsavart Szokolt kiteszik a gangra nyíló ablakba, hogy mindenki élvezhesse az andalító melódiákat.