Vannak emberek, akik úgy vélik, testi-, lelki-, és szellemi fogyatékra való tekintet nélkül mindenkinek joga van nyilvánosan véleményt formálni az élet és a világmindenség keletkezésével kapcsolatban. Mások persze azt tarják, olyasvalaki ugyan mégse kérdőjelezze már meg Isten létét, aki a saját seggét sem tudja kitörölni. Jelenlegi ismereteink alapján elvben egyenrangú elméletekről van szó, hisz végérvényesen egyik igazsága mellett sem lehet pálcát törni. De Stephen Hawking karriertörténetének célzott bemutatásán keresztül odáig azért eljuthatunk, hogy legalább 80:20 arányban azok javára billen a mérleg, akik szerint a retardáltaknak talán illő volna nagyobb körültekintéssel megfogalmazni a mondandójukat, esetleg csöndben meghúzni magukat..

Stephen Hawkingot hallomásból mindenki ismeri. Ő az az ember, aki ha begurul egy zsúfolásig megtelt előadóterem katedrájára, néhány elfojtott kuncogást leszámítva - azt is csak a hatodik sortól hátrafelé - síri csend telepszik a hallgatóságra. Ami egyrészt tekintélyének köszönhető, másrészt pedig annak, hogy különben senki sem értené géphangú nyökögését. No igen, de honnan is eredezik az a bizonyos tekintély?!

Tudósról lévén szó, kézenfekvő megoldás lenne, hogy tehetsége, szakmai kiválósága emelte a legnagyobbak közé, azonban ennek köze sincs a valósághoz. Az életrajzából ugyanis kiderül, hogy roppant középszerű alak volt, 8 évesen tanult meg olvasni, és nem csupán az általános iskolában voltak tanulási problémái, de később az egyetemen is csak tengett-lengett. Jelzésértékű, hogy még doktori tanulmányai alatt is úgy váltogatta nézeteit a kozmológia legfontosabb kérdéseiben, mint más az alsógatyáját. Pályafutása kezdeti szakaszán elkerülték a zajos sikerek, a kitüntetések, a tv szereplések, mondhatni legfeljebb egy tanársegédi karrier nézett ki neki valami vidéki főiskolán, de akkor beütött a krach, súlyos betegséget diagnosztizáltak nála!

Vitathatatlan, az Amyotrophiás lateralsclerosis rettenetes kór - még a neve is szörnyen ijesztő, bár ha ALS-nek rövidítjük, akkor nem annyira -, de ahelyett, hogy méltósággal várta volna be végét, hősünk inkább megpróbálta a maga javára fordítani a tragédiát, és elindult a celebbé válás rögös útján. Persze nem lett egyből az a PlayStation 2-re kötött rolleres Berki Krisztián (a herevasalós, nem pedig a tiszteletre méltó tornász bajnok), aki ma, de egyre nagyobb sikerrel furakodott be a szakállas nőkön és kétfejű bárányborjakon csámcsogó, a lábatlan sprintereket és hegymászókat piedesztálra állító bulvár világába. Ahogy romlott az állapota, úgy szaporodtak szakmai kitüntetései és médiaszereplései egyaránt. Persze nincs új a nap alatt, 130 éve Joseph Merrick-kel volt menő bandázni, most épp Stephent futtatják, pár év múlva talán Szili Katalin fogyatéka is elfoglalhatja méltó helyét az európai kultúra fősodrában...

Az emberek már csak ilyenek (legyenek akár szőrös szívű, a tudomány talaján szilárdan álló elmék is), ösztönösen felkarolják a gyengéket, az elesetteket, szolidarizálnak velük, meg minden. Főleg ha elég egy lájkot nyomni a kampányukra a facebookon, vagy Daniel Day-Lewisnak Oscart-díjat adni A bal lábam főszerepéért, mert a pénztárcába már lényegesen kevesebben nyúlnak, legfeljebb egy csomag szájjal festett képeslap erejéig. És ez így is van rendjén, a pozitív diszkriminációnak megvan a maga helye. Ám a jelenség azon nyomban veszélyessé válik, amint a jogos kritika nem tud utat találni a politikai korrektség sövénykerítésén, és csak azért kell elfogadnunk, hogy teszem azt a fekete lyukak által elnyelt anyag egy párhuzamos univerzumba jut, mert aki mondta, attól az is nagy teljesítmény, hogy ápolói segítséggel megeszik egy szelet vajaskenyeret.

Úgy gondolom, hogy a mindenki számára elfogadható megoldást az jelentené, ha a Paralimpia mintájára megszerveznék a hikomatok tudományos életét is, ahol aztán lehetne osztogatni a különböző kitüntetéseket, annak kockázata nélkül, hogy az elhangzó istentelen felvetéseket túlontúl komolyan kéne vennünk. Mert mindannyian tudnánk, ez a teljesítmény bizony heteroszexuális fehér férfiak között a serdülő szintet sem üti meg.

Ami pedig Stephen Hawkingot illeti, itt lenne az ideje, hogy a Cambridge-i Egyetem gondnoka begörgesse végre valamelyik fészerbe, és lekapcsolja a villanyt...

(A posztot wmikinek ajánlom, akit remélem bátran nevezhetek igaz barátomnak és harcostársamnak a tudományfetisiszta, testnevelésből felmentett, legalizációpárti nyamvadékokkal szembeni szent háborúban.)