Magyarország kastélyai egy régi, dicső múltat idéznek, amikor még volt arisztokrácia, és a társadalomban a műveltség mint olyan kiváltság volt.

Kastélyaink kulturális központok, építészeti remekművek voltak, ahol pezsgett az élet, ahol szolgák szorgoskodtak a ház körül, ahol koncertek, irodalmi estek szervezésére került sor, és a politikai élet viharait nyugodt körülmények között tudták felelős honatyáink megvitatni.

A múlt évszázad során az arisztokrácia mint olyan fő ellenséggé vált. Kezdődött az 1910-es évek végén tapasztalható korai kommunista forradalmakkal -melyeket sikerült letörni-, és folytatódott a világháborúk utáni módszeres rombolással, melynek során a műveletlen, ostoba néprétegek az itt lelhető építészeti és kulturális értékek eltiprásában látták jövőjük zálogát.

Mára ezek az épületek, melyek régen nemzetünk dicsőségei voltak, halott csontvázakként várják az enyészetet: állaguk a végsőkig leromlott, falaik beáznak, fűtetlenségükben a téglák közé beszivárgó, télen megfagyó víz lassan de biztosan porrá zúzza majd ezen emlékeinket. Addig pedig a végsőkig leromlott épület elé állva pózolhatnak az ifjú párok, a futószalagon készült sztárocskák, valamint forgathatnak elbaszott rossz filmeket az ámerikai filmipar jeles szemeteiélyei.

Sebaj, egyszer él a magyar, lesz belőlük romkocsma, ahol búslakodik majd a munkanélküli értelmiségi.