Színház az egész világ - mondta egyszer egy író. Színészkedünk, játszunk, már egész kiskorunkban, aztán az iskolábamenést elkerülendő, majd a melóhelyen és a világban össze meg vissza. Tehát bármit elő lehet adni. Vannak darabok, amelyeket olvastunk már s úgy ülünk le a színházi nézőtérre, hogy tudjuk, a darab végén meghal vagy kurvaboldog lesz a főhős. Alap a katarzis elérése, a szórakozás.

 De a tegnapi izé, amit láttam, minden ízében furcsa volt. Hogy József Attila mjuzikelhős legyen, az már a világ csudája…

 Szerelmes darab, énekes, táncos, verses életrajzi feldolgozás. Az a legkevesebb, hogy kihagytak az életéből 6 évet, ami ugyan nem sok, de ha valakinek össz-vissz 32 esztendő jut, azért ez mégis jelentős.  A legjobb, mint kiderült, Murai Enikő volt; a kollégám szerint megasztáros vagy ikszfaktoros és tényleg ő tudott egyedül énekelni, amit alapkövetelményként szabnék egy zenés darabhoz. Értem én, hogy  kell a pénz, a bevétel, de egy diákoknak szánt előadás is lehet igényes, mind zeneileg, mind hangzásban, pontosságban. A  versek így megzenésítve nem voltak rosszak, a végéről hiányoltam a gyertyafényes imbolygást a közönség részéről, mintha koncerten lennénk, de egye fene.
 Ez is egy adaptáció, melynek nem sok köze van a valósághoz, de hát ez színház, „varázslat”.
 A vastaps nem járt nekik, bár dolgoztak. Hirtelen megértettem Periklészt, aki fizetett a nézőknek a színházba járásért; én is megérdemeltem volna...