A női kasztráció kifejezéssel először hat éves koromban találkoztam a ...-i gyermekvárosban. Első osztály végére odáig jutottam, hogy malacfarkakat voltam képes rajzolni a füzetembe. A pisijológus néni meglátta a családrajzomat (azért vettek állami gondozásba, mert apám felfűtötte a fejünk fölül a tetőt és így keret nélkül a falak ránkdőltek. Május volt ez és szeptemberben annyi volt még a szókincsem, hogy ágyá ágyá és inni inni és nem is ríkatlak benneteket tovább..)
Ennek a kislánynak kasztrációs félelmei vannak - mutatta a pisijológus néni a családrajzomat a tanító néninek, aki hevesen bólogatott, mert nem tudta, mi az a kasztrációs félelem.
Én egészen addig úgy tudtam, hogy azért nem rajzolok a pálycikaembereknek kezet és lábat, mert nem tudok. De már gyakoroltam, de csak egyedül, ha senki nem látta, akkor nagy kerekeket rajzoltam a pálycikák végére és azokból kis vonalakat és ha jól sikerült, akkor nem sepertem el a lábammal a port, hanem néztem egy darabig.
Aztán kiderült, hogy a pálycikát nem szabad jövel mondani. Erre a lopgédusnéni tanított meg a gyogyóban. Addig kellett szépen kimondanom, hogy lö, lö, lö, amíg meg nem dicsért, hogy ügyes vagyok.
De ez már egy másik történet.
