F. úr öltözködött. Mégpedig rétegesen. A szekrény mélyéről naftalinszagú gyapjúzoknikat kotort elő, zöld-lila Boniemes pulóverbe bújt, majd párnás vállaira lószőr kabátot vont, de csak miután gondosan betekerte a törzse és a koponyája közti ( a térben kiterjedést tulajdonképpen nem is foglaló) átmeneti részt egy bánatos pitonra emlékeztető mintás sállal. Végül hetykén a fejébe csapta kicsi, szürke kalapját, valahogy úgy, ahogy a nyalka vitézek teszik a sisakrostéllyal, mikor sárkányt ölni indulnak; és F. úr imígyen felszerelkezve kilépett emeleti lakása ajtaján, hogy megmérkőzzön a Tél Szörnyetegével, ami odakünn várt reá, hogy páncélzata réseit keresve beleszúrjon jeges karmaival, ahol csak éri. De F. úr páncélzatán ugyan nem fogott ki, így jobb híján csak az orrát karmolta vörösre, amit F. úr némi bosszankodással vett tudomásul, és tehetetlenül beletörődött, hisz az orrára nem tekert semmit, mert jól tudta, hogy úgy könnyen meg is fulladhat. F. úr eszes ember volt, a maga kissé korlátolt módján.

Üresen kopogtak a léptei, le a fagyos grádicson, kietlen lépcsőházakon haladt keresztül F. úr, magában halkan mormolva. Buta, hálófüggönyös ablakok néztek rá, meg pár girhes kóbor macska (főleg egy foltos kandúr, bizonyos Mici nevezetű. Mici a másodikon lakó T. néni kedvence volt, és az öregasszony a lakóközösség egyhangú tiltakozása ellenére gyakran kicsempészett neki pár félig kieddegélt halaskonzervet (a halaskonzerveket maga T. néni eddegélte ki félig); ennek, és talán valami régről eredő, örökölt arisztokratikus hajlamának köszönhetően Mici a bérház jogos urának, és úgy általában az élet császárának tekintette magát, és ezt nem szégyellte szemtelen pillantásokkal a lépcsőházban fel s lefelé közlekedők tudtára adni. Mici most is ott ült a lépcsőfordulóban, és szemtelenül méregette a szórakozottan lépdelő F. urat (ami más-nem ilyen kivételes- alkalmakkor rettenetesen bosszantotta volna az öreget, és biztos, hogy Mici felé morgott volna valami csúnya sértést, hogy legszívesebben lábtörlőt csinálna Miciből, T. néniből meg falvédőt, bár kevés haszonnal, mert Mici az ilyeneket fölényesen elengedte a füle mellett. (F. úr ugyanis élt a gyanúperrel, hogy Mici érti az emberi szót, csak túl alantasnak találja, hogy megszólaljon rajta)). F. úr tehát, azon a furcsa délutánon (vagy kora estén), szó nélkül haladt el az őt mustrálgató Mici mellett, és elgondolkodva rótta a mélybe tekergő lépcső fokait. Pontosan nem gondolkodott, hanem csak egy szó, egy nagyon hosszú szó rezgett mozdulatlanul az elméjében, mint egy fényes búgócsiga: az unoka szindrómájának a neve. Minden további döntése és mozdulata ehhez képest történt, az egy, irdatlanul hosszú szóból következett logikusan, és F. úr homályosan érezte, hogy a lelke egyszerre nagyon nehéz, és nagyon könnyű. Egy felhúzott játékkatona érezhet így. Kilépett az üresen tátongó kapualjból a sötétedő, ólmos ég alá, míg belsejében egyre inkább ragyogott egy új bizonyosság, a csillogó kulcs, amivel felhúzták és útjára engedték, mint valami szerkezetet, aminek a belsejében óramű zakatol. Kint az utcán autók rohantak felkapcsolt fényszórókkal, és fényük F. úr üveges, ablakszerű szemeire hullott.

Odafönn már égtek a szobákban a lámpák.

Folyt. köv.