Ellenségeink ők. Voltak talán évek, könnyű évek, amikor úgy hittük, hogy az életünk fonala a maga kuszaságában állítja elénk a problémákat, és a fel-felbukkanó akadályok és aggályos momentumok csupán egy végtelenül összetett és kaotikus rendszer véletlenszerű rendeződése folytán kerülnek úgy elénk, ahogy azzal a saját és a nagy egészben szintén csak véletlenszerűen elhelyezkedő szempontunk szembesül, és ahogy mi, a rengeteg potenciális lehetőségből mégis az egyetlen, megváltoztathatatlan eshetőséget és küldetést beteljesítők azt megéljük, saját képünkre formálva és újrateremtve mindazt, amit kéretlenül a külvilágra szegeződő érzékeink nyújtanak nekünk, úgyszintén előzetesen értelmezve és átértelmezve, kikerülhetetlenül és biztosan, örökös szubjektivitással, objektív részrehajlással.
És a jeleket nem láttuk és nem is akartuk észrevenni, egybehangzóan hirdettük, hogy ez csupán a mi saját és egyénenként változó olvasatunk a dolgok összetételéről, a közös megérzés csak illúzió, belső motivációink külsődleges megnyilvánulása, a tudatalatti hullámzásainak felszíni kifejeződése, ésszerű célokban és gyanúkban, érthető indokokban artikulálva. Aztán megszaporodtak a jelek, és megszaporodtak a kétségeink is, nem volt már olyan könnyű az elleplezés, az indoklás megcsavarása az egy, legmagasabb igény, a biztonságérzet fenntartása érdekében; hovatovább már csukott szemekkel gubbasztottunk, nehogy szembesüljünk a hatalmas, ijesztő folyamatokkal, amelyek körülöttünk bontakoztak ki, lassan és biztosan haladva, mint egy jégfolyam.
De most már nyitottak a szemeink, és tiszta az elménk, és tudjuk, hogy a Valakik itt vannak már, az ő terveik, sugdolózásaik, lefirkantott jegyzeteik és titkos kézfogásaik hálója vesz körül minket, egyre szorosabban fonódva ránk. De még van időnk. Van időnk kitörni, még van időnk lesújtani rájuk, mielőtt még ők ragadják meg a fejünket, hogy ne lássuk, amint a többieket elragadja a harsogó örvény. Mert a Valakik már itt vannak.
És ezek a valakik a fókák.